Példaképeim a szolgálatban

Nem tehetem meg, hogy ne emlékezzem meg róluk.

Zimányi néni /Zimányi Józsefné/ farkasvakságban szenvedő özvegyasszony volt. Betegsége miatt korlátozott életkörülmények között élt. Ő volt mindig, aki elsőként érkezett a gyülekezetbe, minden prédikáció a szívébe vésődött. Én abban az időben voltam egyetemista. Minden vizsgámról tudott, és számomra nagy békességet jelentett a vizsgáknál, hogy tudtam, hogy ő is imádkozik érettem.

Nagyon megrendültünk, amikor egy autó elütötte és rögtön meghalt. A szomorúságot azonban öröm váltotta fel a szívemben, mert tudtam, hogy Isten elvitte a nyomorúságból. A temetésen másnak is öröme volt, mert úgy éreztük, hogy Zimányi néni a mennyből mosolyogva néz ránk.

Dr. Mike Károlyné Mária a legjobb barátnőm, testvérem volt. Biológia tanárként dolgozott, hite miatt elbocsátották, a VITUKI-ba ment dolgozni, ahol megismerkedett leendő férjével. A gyülekezetben vasárnapi iskolai tanítóként szolgált. Lányom még mindig őrzi azt a füzetecskét, amibe ő írt, rajzolt.

Számomra azért volt példa, mert a szeretetet a hétköznapi életben megélte, életeleme volt a szeretet. Mindenki felé szolgált. Egyszer a részeg szomszédját hozta el a gyülekezetbe vasárnap délelőtt, aki szerencsére elaludt. Elvitte őt a református iszákosmentő szolgálatba, és ott megszabadult. Amikor legközelebb jött az imaházba, nem ismertem meg, mert ragyogott az arca és az Úr szolgálatába állt.

A gyermeknevelés az élet legnehezebb feladata, tőle mindig hasznos, az életben alkalmazható tanácsokat kaptam. Mehettem hozzá félelmeimmel és megértett, segített. Talán többen emlékeznek arra a hamis próféciára, hogy Budapesten nagy földrengés lesz. Nagyon sokan elutaztak a fővárosból a testvérek közül is. Reggel munka előtt felmentem Máriához és mondtam neki, hogy nagyon félek, de nem akarok elmenni, és itt hagyni a nagy családomat. Mondta, hogy ne menjek metróval és lifttel és imádkoztunk. Nagyon sok munkám volt, csak este tudatosodott bennem, hogy eszembe se jutott a földrengés.

Mária rákos beteg lett, imádkoztak érte, megkenték olajjal és nekem azt az Igét idézte, „hogyha az Úr nem tenné is”, azt is elfogadja. Műtét után bementem hozzá, nem tudtam nagyon beszélgetni vele, mert a szobatársai csüngtek rajta. Kérte, hogy vigyek be Bibliát, mert amit vitt, már elfogyott.

A külmisszióban is részt vett. Nagyon nagy veszélyt jelentett orosz Bibliát kiküldeni. Megkért, hogy menjek el értük. Az úton csodát éltem át. Odamentem a villamosvezetőhöz, hogy hol kell leszállnom az Abonyi utcához. A villamos két megálló között megállt, hogy leszállhassak. A központban nagyon nem akartak fogadni engem, mert féltek, amikor megmondtam, hogy ki küldött, kitől kaptam a Bibliákat. Sorolhatnám az emlékeket.

A temetése is rá jellemző volt. Ott volt az elegáns úrinő és az elmebeteg asszony is. Nagyon sokan megemlékeztek róla, akkor derült ki, hogy hány szervezet, misszió tagja volt.

Hálás vagyok, hogy ismerhettem őket. Emlékük legyen áldott!

Novákné Irén

Szolgálataim

A gyülekezetben valamivel több mint negyven évig voltam bibliaköri tanító. Erre a munkára nem jelentkeztem önként, egyszerűen rám bízták. Nem tiltakoztam ellene. Hiszen a gyerekeket szerettem, szívesen elvállaltam. Kmety Ottóné Anci néni sokat segített. Tanított és továbbképzést is szervezett számunkra. Abban az időben sokan jöttek Angliából, Amerikából bibliaköri tanítók azzal a céllal, hogy itt a „vasfüggöny” mögött segítség, a gyermekmunkát. Nemcsak tanítottak, hanem különböző segédeszközöket is hoztak (könyveket, flanel képeket, kidolgozott tematikus tanítási anyagokat, énekeket). Ezek nagy segítséget jelentettek nekünk. Egyben viszont sok munkát is a kivágása, ragasztása, hogy a tanítás során felhasználhatók legyenek. Anci néni hihetetlenül sok energiát fektetett ebbe a munkába. Sokszor gondoltam, könnyű neki, hiszen az ő gyerekei már nagyok voltak, az enyémek meg kicsik. Ezenkívül ott volt még Csengődön közel egy hektár szőlő, ami kora tavasztól késő őszig nem kevés plusz munkát adott számunkra. Szombatonként ezeket a munkákat kellett végeznünk. Ráadásul hosszú évekig egyedül voltam a csoportomba, ami azt jelentette, hogy minden vasárnapra én készültem, én tanítottam.

Persze a sok fáradság mellett örömöm is volt bőven. Emlékszem Isten hogyan tanított, és hogyan tett helyre készülődés közben. Egy alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy nem eléggé ismerik el a munkámat, nem eléggé becsülnek, akkor Naámán történetében mutatta meg nekem Isten, hogy amíg emberektől várom az elismerést, addig lelkileg leprás vagyok. Mennyire felháborodott Naámán is, hogy Elizeus ki sem ment fogadni és tiszteletet adni neki, pedig igen nagy méltóságot töltött be. Amikor pedig megtisztult már egyáltalán nem akadt fel ezen. Ő ment be és borult le előtte.

Isten akkor egy életre beégette a szívembe, ha én az emberektől várom az elismerést, az azt jelenti, még leprás vagyok. Tulajdonképpen nem embereknek kell nekem megfelelni, hanem Istennek, az én Uramnak.

Persze egy feladatot nem csak emberek megbízásából kaphat az ember, hanem a Lélek is indíthatja erre. Ilyen szolgálat volt az életemben Orbán Marika néni rendszeres látogatása. Amíg az imaházba el tudott jönni, egyáltalán nem volt közöttünk semmilyen kapcsolat. Persze ismertük egymást, ha elmentünk egymás mellett kezet fogtunk és köszöntöttük egymást, de különösebben nem kerestük a másik társaságát. Mégis, amikor már nem tudott imaházba jönni, olyan érzésem támadt, hogy meg kéne látogatni. Először tiltakoztam ellene. Nem. Menjen hozzá az, akivel jó barátságban volt. Különben is nagyon messze lakik. A világ végétől még két megállóra. Nem beszéltem én erről senkinek, de harcoltam magammal. El akartam hárítani ezt a feladatot, De a Lélek nem hagyott nyugodni. Végül is beadtam a derekamat.

Így alakult úgy, hogy kb. 10-15 évig havonta egyszer meglátogattam őt, de Csengődre hamarabb leértünk, mint oda, hozzá, mert legalább másfélszer hosszabb volt a menetidő. Apró dolgokban segítettem neki. Gyógyszert kiváltottam, közértben vásároltam azt, ami kellett. Vagy mielőtt odamentem útba ejtettem a piacot. Függönyt levenni vagy feltenni, vagy valamit megvarrni. Mikor mire kért meg, de nem ez volt a lényeg, A legfontosabb dolgom az volt, hogy meghallgassam. A jutalmam pedig, hogy láttam az örömét. S rájöttem, hogy jó dolog másnak örömet szerezni. Legtöbb, amit egymásnak adhatunk, az a vele töltött idő, ami értékesebb minden más ajándéknál.

Kissné Kati

Hazaértem Katika húgomtól, akinek ebédet vittem, mert beteg, örültem, hogy segíthettem, de gyorsan elhessegettem az érzést és a gondolatot is, hiszen ez minimum kötelességem. És ekkor jött az üzenet, hogy írnék-e valamit a szolgálatról? Ezt tettem. Nézem, mit tanít a Biblia és az Úr Jézus, és hogy volt ez a mi családunkban, és hogy volt az én életemben.

Anyukám a MÁV-nál dolgozott, az ő alkalmazásukban állt. Mindig szolgálatba ment, így mondtuk. Anyukám ellátta a négy gyereket, a háztartást, az állatokat, gondozta a kertet, intézte a hivatalos dolgokat, és segített apukámnak a földeken. Az ő munkájára sose mondta, hogy szolgálat, pedig mondhattuk volna. Tették a dolgukat, volt bőven. Mutatja magát, hogy mi a teendő – mondták.

Mi hát a szolgálat? Sok embert, keresztényt és nem keresztényt is foglalkoztat ez. Ennek illusztrálására idézek Rabindranáth Tagore sokoldalú indiai költőtől, aki szerette hazánkat, különösen Balatonfüredet, mert ott gyógyult meg.

„Aludtam és arról álmodoztam, hogy az élet öröm.
Felébredtem, és láttam, hogy az élet szolgálat.
Cselekedtem, és íme, a szolgálat öröm.”

Nekünk ismerős a diakónia görög szó, ami szolgálatot jelent. És a latin eredetű miniszter szó is, ami szolga, segéd jelentéssel bír. Inkább így, magyarul kellene használni J. Nekem egyébként a tárca nélküli miniszter a kedvencem, mert neki nincs minisztériuma, csak főnöke és feladatai, szolgál. A mi felettesünk Isten Fia, és ugyanakkor egy szegény ácsmester fia, Jézus Krisztus – tanítónk, Megváltónk. A leghitelesebben Ő igazít el bennünket is, mint a tanítványait a szolgálat kérdésében is: „De nem így lesz közöttetek; hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen: Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mk 10,43-45)

És a saját példáját hozza. Nagyon fontos, hogy mit teszünk, de itt a hogyanra is nagy hangsúlyt helyez az Úr. Alázattal, hűséggel, krisztusi indulattal – egymást magunknál különbnek tartva – végezzük azt a munkát, ami a feladatunk, kötelességünk. Egyébként is, ha mindent megtettünk is (?), haszontalan szolgák vagyunk. Tudom, hogy méltó a munkás a bérére, de szűkebb értelemben a szolgálat a szeretetből végzett önkéntes munka.

A szolgáknak van gazdájuk, Ő az igazodási pont az életükben, s ez nem „szolgalelkűséget” jelent, hanem tudom, hogy Hozzá tartozom. Csecsemőkora óta egyedül neveltem a fiamat, az édesapja a válásunk után Ausztráliába távozott. Az én szolgálatom elsősorban a fiamról való gondoskodás volt, és a kórházi munkám, és a gyülekezeti élet. Amíg Sándor kicsi volt, csak odamentem, ahova kisgyerekkel is el lehetett menni. Egy műszakban dolgoztam, az jó volt. Az akkori gyülekezetemben – Rákospalotán – részt vettem minden munkában és szolgálatban, amire kértek, és amire tálentumom volt. Nagyon hálás vagyok Gerzsenyi Sándor testvérnek – már az Úrnál van –, és feleségének, Marikának. Ők példaképek előttem, krisztusi minták az alázatban, szeretetben, önzetlen segítségben.

Készülve erre az írásra, végigolvastam a Manna újságunk jubileumi számát, az Árvaházról és a gyülekezet elmúlt kilencven évéről szóló írásokat. Mennyi példa, mennyi értékes kincs cserépedényekben! A cserépedény már eltört, de a kincs, amit féltve hordozott, megmaradt. Példák előttem, akik anyák lettek, pedig lehet, hogy nem is szültek gyermeket. Gyermekek, akik elveszítették szüleiket, mégis lett családjuk. Sok felejthetetlen név, örülök, hogy néhányukkal találkozhattam. Példás elődök a gyülekezetből is, akiknek csak a nevét ismerem, Isten áldottai ők.

Engedjék meg a testvérek, hogy az ökumené jegyében megemlítsek néhány nagyszerű szolgáló testvért. Először Teréz anyát, aki a Nobel-díj átadására nem ment el, valószínűleg fontosabb dolga volt. Hat nemzet állampolgára volt, de a hetedik, a mennyei lett az igazi hazája. A segítést az elesettek, szegények iránt, otthon látta. Előbb tanárnőként tanította India szegényeit, majd ápolónőnek tanult, és gyógyította őket. Ha másként nem ment az evés, szívószállal csepegtette az erőlevest az elesett emberekbe. Ember volt, tele kétséggel, betegséggel, de róla is elmondható, hogy nem volt engedetlen a mennyei látás iránt (Pál apostol). Egyszer egy pap újságírónak adva ki magát napokig kísérte Teréz anyát azzal, hogy filmet akar készíteni róla. Valójában azt akarta megtudni: miben rejlik Teréz anya titka? Erre a rossz kérdésre a jó válasz: JÉZUS. India nem keresztény állam, de amikor Teréz anya meghalt, három napos gyászt rendeltek el az országban. Idézetek tőle:

„Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte!”

„Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket nagy szeretettel.”

„Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb lenne a tenger.”

Nem tudom, mikori, de gyanítom, hogy régebbi a Magyar Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának mottója: „Jutalmunk, hogy tehetjük.”. Ez krisztusi szemlélet.

Az evangélikus diakonissza költőnő, Túrmezei Erzsébet verse is hitvallás a szolgálatról, amelynek titka, hogy forrása: Krisztus.

Mi a szolgálat? Hogyan kell csinálni? Ki a titka? Adja, mutatja Magát! Keresd, kutasd, kérd, ismerd fel és tedd! S „közben pengesd a lantot, hogy szebben teljék az idő” – írta Gerzsenyi Sándor.

Simola Ilona

Szolgálatom útjai

Te mit tartasz szolgálatnak az életedben? Leginkább azokat az idő- és energiabefektetéseket, amikért nem kapok (pénzbeli) jutalmat. Ilyen például a gyerektanítás, az evangélizáció, néha énekelgetés, építkezésen, felújításon való besegítések (bár ez ritkább; pl. imaház) és az olyan egészségügyi jellegű tevékenység, amiért nem kapok pénzt.

Mi motivál ebben? Általában Jézus parancsai, iránymutatásai – talán egyre inkább ráállok arra, hogy nem az érzésekre kell figyelni („mit szeretnék csinálni”), hanem az akaratra („mit kell csinálni”).

Hogyan vezetett Isten abban az életed során, hogy mit csinálj, vagy mit ne? Van néhány kirívó eset, de általában operáns tanulás (próba-szerencse alapú tanulás – ha működik és jó, akkor csinálom, ha nem, akkor pedig nem) alapján működtem szolgálati téren.

Milyen sikerélményeid vagy kudarcaid voltak ezekben? Sikerélményből eddig nem sok volt. Kudarcból sok volt – a legtöbb ahhoz fűződik, hogy emberek egymáshoz méregetik magukat, vagy nem Istenre figyeltem, hanem más emberekre. Hallottam egyszer, hogy a sikeres szolgálat lényegében a hűséges szolgálat.

Van példaképed a szolgálatban? Igazából az összes hűséges bibliai személy (leginkább a próféták) hatással volt rám. Jelenleg is élő példaképem nincs. Talán a kedvencem az összes közül Boáz: egy roppant sötét korban hűséges volt ahhoz, amit Isten mondott, azt tette, amit helyesnek látott, és működéséből megszületett a Biblia egyik – általam legbájosabbnak tartott – könyve.

Uri Benjámin

Nem a saját erőmből

Ha arra gondolok, mit jelent nekem a szolgálat, nem is konkrét feladatok jutnak elsőre az eszembe, hanem egy érzés. Az, hogy amikor felmerül, hogy lenne egy feladat, általában úgy érzem: olyan dolgokra mondok igent, amikről igazából nem tudom, menni fognak-e. Valahogy rendre olyan szolgálatok szoktak megtalálni, amikhez vagy írni, vagy beszélni kell, esetleg mindkettő – ráadásul olyan témákban, amikben nem érzem magam kellően felkészültnek. Ha áhitat-írásra kérnek meg, úgy érzem, nem ismerem a Bibliát és botfülem van a Lélek szavára. Ha bibliaóra-tartásra, akkor aztán főleg. Ha elöljárói szolgálatra, akkor csak arra tudok gondolni, hogy rossz példa vagyok, akinek tele van az élete bűnnel, és egyébként sem ismerek senkit a gyülekezetből, még nyolc-kilenc év után sem. Ha felújítást kell koordinálni, teljesen biztos vagyok benne, hogy túl szétszórt vagyok és rossz színeket fogok mondani a kivitelezőnek, utána pedig rossz oldalra fúrom fel a szekrényfogantyút.

Egy dolog felől lehetek csak nyugodt: hogy nem bízom el magam, amikor kapok valamilyen gyülekezeti feladatot, hiszen fel sem merül bennem, hogy esetleg a saját erőmből leszek sikeres. Csak két kimenetet tudok általában elképzelni – vagy azt, hogy katasztrofális lesz a végeredmény, vagy azt, hogy ha esetleg mégsem, az csakis Isten különös kegyelméből és beavatkozása nyomán lehet úgy.

Egyszer beszéltem már a gyülekezet előtt az imposztorszindrómáról. Azt a pszichés jelenséget hívják így, amikor valaki nem hiszi el, hogy az eredményei valósak és biztos benne, hogy igazából egy szemfényvesztő csaló, aki csak a körülmények különös összjátéka következtében nem bukott eddig le. De ha lelepleződik, akkor mindenki előtt teljesen nyilvánvalóvá lesz, hogy fogalma sincs arról, mit csinál. Különösen gyakori tünetnek számít a tudományos szférában, és hát nekem sem a gyülekezeti szolgálat az egyetlen olyan terep, ahol meg szoktam élni – munka közben legalább ugyanilyen gyakori élmény. Persze ha az ember tisztában van vele, hogy most igazából csak az imposztorszindróma ütött be épp és azért hiszi magát teljesen alkalmatlannak, az valamelyest segít, de azért mindig marad elég hely a kételynek.

Szolgálatok esetében ez mindig egyfajta libikókázást jelent: először arra gondolok, hogy teljesen alkalmatlan vagyok. Aztán arra, hogy nem baj, mert Isten majd ad szavakat a számba/klaviatúrámba, segít a munkában. De aztán arra gondolok, hogy vajon nem hagyatkozom-e túlzottan az Ő vezetésére és közben nem hanyagolom-e el bűnös mértékben azt, hogy kellő energiát fektessek a munkába a magam részéről is. Aztán megint arra gondolok, hogy a saját erőmből csak okoskodni és imposztorkodni tudnék és csak akkor lesz áldás a munkámon, ha a Lélek vezet. Aztán megint arra, hogy de vajon hagyom-e, hogy vezessen a Lélek – és így tovább, a végtelenségig.

Illetve, persze, nem teljesen a végtelenségig: igyekszem Istenre figyelni, imádkozni és nem hagyni, hogy ez a fajta kishitűség és örök bizonytalanság kössön béklyóba. De ez így is egy folytonos harc. Úgy tűnik, nekem ez adatott egyelőre szálkául.

Feltűnhetett, hogy mindeddig kizárólag klasszikus, gyülekezeti szolgálatokról beszéltem. Olyan, szintén szolgálatszámba menő szolgálatokról, mint hogy szeretettel viszonyuljak a környezetemhez, mutassak jó példát, legyek jó férj stb., nem. Ez nem azért van, mert ezeket ne tartanám szolgálatnak, a valós ok sokkal prózaibb: ezek csak utólag szoktak feltűnni. Nem vagyok elég tudatos ahhoz, hogy az elém kerülő élethelyzetekre „stratégiai”, „tudatos” válaszokat tudjak adni: akkor járok sikerrel, ha vezet benne a Lélek. Arra pedig, hogy ez mégis mikor történik meg, nincs jó válaszom – de minél többet imádkozom, minél többet olvasom az Igét, minél többet igyekszem Isten közelségében lenni, annál gyakrabban élem át a vezetést. Nem túl trükkös recept, de úgy látszik, működik.

Baranyai Zsolt