Az elmúlt hetekben több budai testvérrel együtt vehettem részt egy hat alkalmas képzésen, amit a Barnabás Csoport szervezett. Látszik, hogy volt már ebben tapasztalatuk, jól megszervezték azt, hogyan lehet egyensúlyozni az elméleti és a gyakorlati oktatás között. Én speciel mindkettőt hasznosnak találtam, ezért szeretnék kísérletet tenni arra, hogy néhány bekezdésben beszámoljak ezekről Nektek.

Fontos tudni, hogy a képzést gyülekezetünk hirdette és támogatta, azért, hogy minél többen részt vehessünk. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert ebből derül ki, hogy a vezetőink stratégiájának része, hogy az ott tanultakkal kezdjünk valamit, beépítsük a meglévő és új házicsoportok működésébe.

A házicsoportokkal való kiemelt foglalkozás gondolatát az alábbi igével indokolták a minket képző testvérek: „Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek.” (Jn 13,34-35.) Ezzel a kiindulóponttal mélységesen egyetértek, én magam is hiszek abban, hogy ez igazán vonzó és hívogató lehet az emberek számára, éljenek bárhol is, legyenek bármilyen élethelyzetben.

A Barnabás Csoport szerint a kiscsoportok két célja a nagy parancsolatok („Szeresd Uradat, a te Istenedet…” és „Szeresd felebarátodat, mint magadat”) betöltése, valamint az, amit „életváltozásnak” hívtak – az a formálódás, Jézus képére való alakulás, ami hitünk szerint a gyülekezetben lehetséges, Isten Lelkének vezetésével.

Ezek a tanítások azt gondolom, nagy valószínűséggel egyik baptista testvérnek sem újak, úgy láttam, mindenki tudott azonosulni az eleddig elhangzottakkal. Ami igazán újdonság lehetett sokak számára, az az, hogy felhívták a figyelmet egy úgynevezett kultúraváltásra, ami abban figyelhető meg, hogy a tanítások meghallgatása mellett óriási igény van arra, hogy a hitünket kisebb közösségekben is megélhessük. Ez, ha abból indulunk ki, hogy például a mi gyülekezetünk tagsága is száz fölött van, némileg érthető: képtelenség minden egyes testvérrel ugyanazt a mély kapcsolatot kiépíteni. Ha azonban van 4-6-8, akikkel szorosabban ápoljuk azt; előttük megvalljuk bűneinket, beszélünk a kísértéseinkről, akár megélt traumákat igyekszünk feldolgozni, és emellett az istentisztelet utáni beszélgetéseknél részletesebben beszámolunk arról, hogy alakul a hetünk, nagyobb távlatokban pedig az életünk – nos, talán meg lehet érteni, hogy ezeket kisebb körben lehet igazán megtenni.

Ami még igazán megfogott engem (több ilyen is volt), az a tanítások közös átbeszélésére, feldolgozására való belső igény, motiváció. Hiszem, hogy senki nem egyfajta rossz értelemben vett megszokásból jár nálunk sem gyülekezetbe, hanem nyitott füllel és szívvel igyekszünk befogadni Isten igéjét, engedve, hogy változtasson rajtunk, ahol csak szükséges. Ehhez óriási segítség, ha hétközben – akár néhány napot hagyva annak, hogy leülepedjenek az elhangzottak – kibeszélhetjük, hogyan csapódott le bennünk a lelkipásztor testvér igehirdetése. Ez már csak arra is jó, hogy elkerüljük azt, ami a régi, jól ismert viccben megvalósul, nevezetesen hogy úgy távozzunk a templomból, „mintha mi se történt volna…”.

Tehát a házicsoport többi tagja abban is támogat minket, hogy a saját lelki-szellemi fejlődésünkről ne feledkezzünk el, kifejezett feladatunk, hogy ebben is segítsük egymást.

Ehhez persze elengedhetetlen az ítélkezéstől mentes, szeretettel teli közösség – és persze az sem árt, ha a csoporttagok hasonló élethelyzetben vannak. Erre az egyik jó példa talán a kisgyerekesek külön csoportja nagy általánosságban: nem igazán várható el egy egyedülálló testvértől, hogy hetente több órán keresztül hallgassa, milyen új dolgokat tanultak meg a kisbabák, vagy hogy most megint taknyos lett a kis csöppség. Van erre is példa, és minket arra bátorítottak, igyekezzünk keresni a hasonló élethelyzetben lévőket. Ezt azzal indokolták, hogy sokkal könnyebben tudunk azonosulni a másik problémáival, nehézségével, ha a múlt hónapban adott esetben mi is ugyanazzal küszködtünk. Én ezt egyébként el tudom fogadni még akkor is, ha nagyon szívesen hallgatom, ahogy nálam több évtizeddel idősebb testvérek mesélnek az életükről.

Hogy kiemeljek még egy dolgot – mert tényleg csak kiemelni tudok, összefoglalni egy több mint 12 órás anyagot gyakorlatilag lehetetlen –, sokat segített nekem a különböző, házicsoportra testreszabott, nyitott kérdéstípusok elsajátítása. Ilyen például a kreativitást segítő kérdés: „Te hogyan kezdenél beszélgetést egy samáriai asszonnyal?”. Nem nehéz belátni, mennyire bevonja a többieket egy ilyen feladat a közös gondolkodásba. Vagy a beszélgetést indító kérdés: „Hogyan lesz egy lányból prostituált?” (Ha épp arról az igéről beszélgetünk, amiben meg akarták kövezni az emberek a rajtakapott nőt.) Ez a fajta is segít abban, hogy gondolatban visszamenjünk az időben, és beleéljük magunkat a másik helyzetében, mint „A könyvek könyve” c. gyerekkorombeli rajzfilmsorozatban, amiben néhány időutazó gyerek repült vissza a múltba Jézus földi életének különböző történéseihez.

A leginkább mégis egy, a hozzáállásunkat átalakító tanítás adott sokat nekem, ez pedig az, amit a Barnabás Csoport képviselője „értő figyelemnek” hív. Hosszasan beszéltünk arról, hogy szakítanunk kell a hagyományos „Én felkészülök, elmondom a tanítást, majd imádkozunk, aztán szépen mindenki hazamegy” típusú „beszélgetésekkel” (ha ezeket lehet annak nevezni). Egy baráti közösségben – az elhangzottak szerint szükséges, hogy ilyen legyen egy házicsoport – óriási tétje van annak, hogy meghallgatjuk-e egymást. Ehhez szeretnék idézni a testvéreknek a tanítók jegyzetéből:

„Az értő figyelem adja meg az alaphangulatot, hangnemet… Egy kiscsoport vezetője meg tudja teremteni ezt az értő, figyelemmel teli légkört… Isten igazságai nem olyanok, mint egy tudományos kutatás vagy érvrendszer, hanem egy bonyolult folyamat, aminek a végén kilyukadhat az ember arra, hogy eljut egy Igazságra, amit magáénak érez.”

Nem túlzás kijelenteni, hogy mélyen megérintettek az elhangzottak. Eddig is tudtam – picit csúnya szóval élve –, hogy a „megmondóemberkedés” (amikor jól ellátjuk egymást a szerintünk helyes életvezetési tanácsokkal, „Hadd tudja meg a másik, mi a helyes és mi a jó”) ritkán segíti olyannyira a fogadó felet, mint amikor azt tapasztalja egy résztvevő, hogy most igazán figyeltek rá, meghallgatták őt, és nem csak vártak, hogy ők jöhessenek a beszélgetésben.

Ez az írásos visszaemlékezés talán kevéssé alkalmas arra, hogy teljeskörűen beszámoljak az elhangzottakról (nem beszéltem például a különböző imádságtípusokról, amik segítik a beszélgetésre való ráhangolódást, vagy a házicsoport felhasználása mint kiváló evangélizációs eszköz), de bízom benne, hogy a leírtak mellett megosztható lesz minden gyülekezetünkbe járó számára a képzés jegyzete, és lehetőségünk lesz a kö-zeljövőben beszélgetni arról, hogyan tudunk közösen eleget tenni a nagy parancsolatoknak és támogatni egymást abban az életváltozásban, amire mindannyiunkat elhívott Isten.

Budai Baptista Gyülekezeti Menedék

„Jöjjetek! Atyám megáldott benneteket, tiétek ez a Királyság, vegyétek birtokba, mert Isten számotokra készítette a világ kezdete óta! Igen, tiétek, mert amikor éhes voltam, enni adtatok nekem. Amikor szomjas voltam, inni adtatok. Amikor idegen voltam, behívtatok a házatokba, és vendégül láttatok. Amikor nem volt mibe öltöznöm, ruhát adtatok nekem. Amikor beteg voltam, gondoskodtatok rólam. Amikor börtönben voltam, meglátogattatok. Ekkor így felelnek majd az igazságosak: Uram, nem láttuk, hogy te éhes lettél volna. Mikor adtunk neked enni? Nem láttuk, hogy szomjas lettél volna. Mikor adtunk neked inni? Mikor történt az, hogy idegen voltál a városunkban, és mi szállást adtunk neked? Nem láttuk, hogy ruhára lett volna szükséged. Mikor adtunk neked ruhát? Nem láttunk téged a betegek között, sem a börtönben. Mikor látogattunk meg? Akkor a király így válaszol majd: Igazán mondom nektek: amikor segítettetek a testvéreimnek — akár a legkisebbnek is —, akkor nekem segítettetek.” (Mt 25,34-46 EFO)