„A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt. Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.”

(Gal 5,22-26)

Pünkösd lévén a Szentlélek munkájáról kértünk bizonyságtételt testvéreinktől. Azaz, írj arról, amikor megteremted a Lélek gyümölcsét: legyőzted a kívánságodat, az indulatodat, nem voltál becsvágyó, nem ingereltél másokat, nem irigykedtél, hanem szerettél (tettel), örömöd volt, békesség töltött el, türelmes voltál, szívességet tettél valakinek, jó, hű, szelíd voltál, és meg tudtad tartóztatni magad akár bűntől, akár más Istennek nem tetsző dologtól. És írj arról is, amikor veled szemben teremte meg valaki a Lélek gyümölcsét, a fentiek szerint.

 

Milyen gyümölcsökkel szolgálok a környezetemben élőknek?

Amikor elolvasom bármikor a Galácia 5,22. verset, és őszintén megvizsgálom, hogy állok a gyümölcsökkel, meg kell állapítanom, hogy gyümölcs-deficitem van. Részleges a termés, valamiből kevés látszik, más gyümölcs említésre sem méltó. Nem szívesen nézek körül, hogy mivel rendelkezem, mert szégyenkeznem kell, és ez nem esik jól. Amikor újjászületünk, a bennünk lévő Szent Szellem munkája láthatóvá válik gyümölcseinken keresztül. Tényleg?

Most, amikor befogadunk menekülteket és segítünk, be kellett látnom, hogy ha nem szeretettel végzem a munkát, hanem panaszkodva, sőt néha morogva, az a Bíró előtt nem számít, azt nem becsüli meg az Atya. Most ezt nagyon világosan megláttatta velem az Úr. Nem kell néznem, hogy ki csinálja, vagy nem csinálja, az nem az én dolgom. Ugyanakkor van egy másik terület, ahol segítek, méghozzá nagyon szívesen és szeretettel, egy kerekesszékes testvérnőnek, amikor megkér valamire. Lehet, hogy azért van különbség a hozzáállásomban a két helyzet között, mert az egyik személy a szívemhez közelálló, a menekülteket pedig nem ismerem, és így nem a szívemből fakad a szolgálat, de nem akarom ezzel magamat védeni. Most érzem, hogy ebben változnom kell, ezért is fontos most ez a helyzet. Az egyik születésnapi köszöntő kapcsán más is előjött a gyümölcsterméssel kapcsolatban. A görögök egy csoportja látni akarta Jézust, és Fülöpöt kérték, hogy segítsen nekik a találkozás létrejöttében. Az Úr Jézus minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, aminek meg kell történni. Eljött az idő, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Az Ő haláláról kezdett beszélni. „Igazán mondom nektek: a búzamagot el kell vetni a földbe, hogy ott elhaljon, azután majd felnő, és gazdag termést hoz. Ha viszont nem hal el, akkor csak egymaga marad.” (Jn 12,24).

Gondolom, hogy ebből a hallgatóság nem sokat értett. Ennek a szegény világnak joga van arra, hogy bennünk meglássák Krisztust. Mi Jézus halálának a gyümölcsei vagyunk. „Járuljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez.” (Zsid 4,16). Akkor leszek hiteles az emberek előtt, ha keresem a közösséget az Úr Jézussal a királyi széknél, ha Vele élek és Benne élek. A sátán nem akarja, hogy Isten közelébe kerüljünk, mert akkor megváltozik az életünk, a gondolkodásunk, és már nem tud befolyásolni. Az elvetett magról szeretnék valamit mondani. Számunkra a körülmények, a család, a munkahely az a föld, amibe Isten vetett. Nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk. Beleestem már abba a földbe, ahová Isten akart vetni? A földben sötét van, nem kellemes hely, azután amikor megöntözik az elvetett magot, talán meg is trágyázzák, ott tudunk maradni abban a sáros földben? Vagy nem bírom és feladom, és kimászom ebből a kellemetlen helyzetből, vagy Isten kezéből tudom fogadni ezt a földet? Ha a nehéz körülmények között azt tudom mondani, hogy jöjjön, amit az Úr nekem szánt, akkor hamarabb jön a megoldás. Hogy az Úr Jézus látható legyen rajtam keresztül, ebben akadály lehet az én külső és belső emberem, hogy a gabonamagból élet jöjjön elő, a mag burkának el kell pusztulnia. Semmisüljön meg minden, ami akadályozza Jézus láthatóvá tételét. Lehessen látni Jézus szentségét, szeretetét. Nem akarok ellenállni, hogy a földbe kerüljek. Amikor földbe kerül a mag, akkor kezdődik a munka. A föld és annak nedvessége támadja a magot, talán ilyenkor azt mondjuk, hogy mindenki engem támad.

Mire nézve kellene kimondani a halált? Jogaimra, igényeimre, hiúságomra, önelégültségemre, stb. Ezek óemberünkből fakadó megnyilvánulások. Erre egy megoldás van, az óember kivégzése. Amikor a földbe vetett mag elhal, pusztulásra van ítélve, azután lesz növekedés és gazdag termés. Isten minden ember számára megtervezte, hogy kik lesznek körülöttük. Mondjuk, hogy senki más nem tud úgy bosszantani, csak pont az, aki mellettem él. A mag, ami a földben van, kicsirázik és kikel. A mag, ami kívül maradt, abból nem lesz semmi, az önző élet gyümölcstelen marad. Kérdés, hogy mi lesz a családunkkal, szomszédainkkal, akiket az Úr a szívünkre helyezett. Hajlandó vagyok valamit feláldozni, hogy mások éljenek? Ezt a fajta életet nem tudom előhozni, vagy átadni embereknek.

Gyümölcshozó szőlővessző csak a szőlőtőkén képes teremni. A szőlősgazda megtisztítja és megmetszi a vesszőket, hogy több gyümölcs teremjen. Maradjunk az Úr Jézusban, ahogy a szőlővessző a szőlő tövén. A gyümölcstermés feltétele, hogy maradjunk Jézus Krisztusban. „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek. Abban dicsőíttetik meg az Atya, hogy sok gyümölcsöt teremjetek.” (Jn 15, 7-8).

Lukács Edit

 

A maradandó gyümölcs

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától, az én nevemben, megadja néktek.” (Jn 15,16)

Amint ez az igevers is mondja, az újjászületés egy nagyon fontos mérföldkő az életünkben, hisz ezzel egy új, gyümölcstermő élet veszi kezdetét, de Jézus nem félt kimondani azt sem: „aki énbennem marad, én pedig ő benne, azt terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15, 5). Ez azt jelenti, hogy gyümölcstermésünk feltételhez van kötve. Ezt én is így tapasztaltam az életem során. Csak akkor tudtam „teremni”, a Szent Szellem gyümölcsét, ha Jézusban maradtam. A fa ága, vagy a szőlő vesszője sem tud gyümölcsöt teremni, csak akkor, ha a fatörzsön vagy a szőlőtőn marad, ellenkező esetben nemcsak gyümölcstermésre alkalmatlan, hanem halálra is van ítélve. Ugyanúgy mi is, ha függetleníteni akarjuk magunkat Jézustól, nemcsak a Szent Szellem gyümölcsét nem fogjuk teremni, hanem szellemileg is halottá válunk.

Sokszor meglepődőm magamon, hisz valamilyen szinten eljutottam az önismeretig, és tudom azt, hogy saját erőm kevés ahhoz, hogy legyőzzem önző vágyaimat, depresszióra hajlamos, lobbanékony természetemet, lustaságomat, az irigység burjánzásait bennem, egyik végletből a másikba átcsapó hangulatingadozásaimat, hűtlenségre hajlamos indulataimat. Azt viszont tudom mondani, hogy Jézussal sikerül. Van egy kedves énekem, mostanában sokszor dúdolom. Ennek szeretném megosztani a szövegét. (keretben)

Szeretném néhány példával is alátámasztani, hogy Isten Szelleme által milyen győzelmeket élek meg a mindennapokban.

Alapjában véve lobbanékony természetű vagyok. Jézus viszont megtanított arra, hogy vállaljam, ha valaki, vagy Ő maga rávilágít valamilyen bűnre az életemben és kérjem szabadítását. A bűntől való szabadulás első lépése a bűn beismerése. Ezt is csak Szelleme tudja bennem is és bárki másban is elvégezni.

Mint minden emberben, bennem is jelen van az önzés – minden megjelenési formájával együtt. Jézus viszont megtanított arra, hogy ne csak a saját érdekemet, hasznomat nézzem, hanem ha másnak segítségre van szüksége, akkor legyen az is fontos. Az Ő Szelleme abban is vezet, hogy felismerjem azt, hogy kinek milyen típusú segítségre van szüksége. A felismerést viszont minden esetben megelőzi mások meghallgatása, ehhez pedig türelemre van szükségem, amit ugyancsak Tőle kapok.

Lustaságomat és testi gyengeségeimet is le kell győznöm ahhoz, hogy szívesen tudjak másokon segíteni. Lehet, hogy néha csak egy kérésnek kell eleget tennem, amihez semmi kedvem sincs, vagy alkalmatlannak érzem magam a feladatra, erőm és bátorságom sincs hozzá, anyagi lehetőségeim sem engedik meg; az évek során viszont ráébredtem arra, hogy abban a pillanatban, amikor igent mondok embertársam megkeresésére, ezzel egy időben Jézus szeretet-parancsát is teljesítem. Azt tapasztalom, hogy Isten ezt követően megadja hozzá mindazt, amire szükségem van. Alkalmassá is tesz, mert „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jk 1,17).

Sokszor nehéz örülnöm, a körülöttem zajló események lehangolnak, elveszik a békességemet. Ilyenkor a legjobb, ha Jézusnak elmondom mindazt, ami terhel. Ő felhatalmaz erre: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28). Ő ezt nem csak mondja, tényleg meg tud nyugtatni, fel tud oldozni.

Hűség szempontjából ugyancsak az segített, ha hűtlen gondolataimmal Jézus elé álltam, vagy akár férjem elé, vagy valamelyik lelki testvéremnek mondtam el azt, hogy kísértésben vagyok a hűség területén, és kértem Isten bocsánatát, segítségét, valamint testvérem imatámogatását. Ha már a párkapcsolatnál tartok, szeretném ennek kapcsán megemlíteni férjem türelmét, amit irántam tanúsít. Sajnos már mindenki ismeri a leggyengébb oldalamat: nagy csoda, ha valahova időben oda tudok érni. Imre viszont utál elkésni. Szeretném most megköszönni neki is, és Istennek is, hogy hűségét ez nem befolyásolta. Hiszem, hogy Isten Szelleme adta neki is ehhez az erőt!

Hiszem, és vallom, hogy Isten minden újjászületett gyermeke megteremheti a Szent Szellem gyümölcsét. Vágyunk rá?

Uri Melinda

 

Célra tartva

„Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,13-14)

Ez az ige jutott eszembe azon töprengve, hogy én, éppen én mégis mit tudnék mesélni türelemről, kitartásról, szelídségről. Merthogy nem, nem értem még célba. Rendszeresen tapasztalom, hogy elfogy a türelmem, és indulatosabban szólok a családtagjaimhoz a kelleténél. Legtöbbször akkor történik ilyen, ha leesik a vércukrom, vagy amikor a lassan dackorszakba lépő (egyébként jó természetű) kislányommal kerülök konfliktusba. Így aztán nem érzem magam éppenséggel a Lélek gyümölcsei bajnokának, de azt elmondhatom, hogy amikor Istenhez fohászkodom segítségért, türelemért, erőért, szavakért, vezetésért, kitartásért, ő mindig megadja azt. A probléma ilyenkor nem Istennél van, amiért ilyen esendő követői vannak, hanem az én szívemmel, mégpedig azért, mert én vagyok az, aki előbb inkább megoldja maga a dolgokat, minthogy segítséget kérjen már az elején. Pedig Isten ott van ezekben a helyzetekben, és ha kérem, valóban segít. Ő nem csak a fizikai, de a lelki szükségleteinket is képes betölteni.

„Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.” (Zsolt 139,1-5)

Megfigyeltem, hogy könnyebbek azok a napok, amik nehéznek tűnnek a naptárat nézve, így már jó előre imádkozom azért, hogy Isten adjon majd erőt, kísérjen át rajta minket. Bezzeg, amikor ezt nem teszem, könnyen találom magam olyan helyzetben, amikor például a reggelit éhesen, éhességtől idegesen sütve a hasonló állapotban lévő gyermekemet kell nyugtatnom egy előre könnyűnek ítélt napon. Az ilyenkor elhangzó „Atyám, légyszi adj türelmet...” fohászt is meghallgatja az Úr, de az imáig eltelt időszak bizony rá tudja nyomni a bélyegét a napra.

Így aztán, mivel a jelenben a gyakornok helyzetében érzem magam, úgy döntöttem, hogy nem a mindennapi harcaimról, bukdácsolásomról fogok mesélni, hanem egy olyan fejezetét mesélem el az életemnek, ahol olyan nehézséggel néztem szembe, hogy eleve esélytelennek ítéltem a „majd én megoldom egyedül is” hozzáállást, és az Urat hívtam segítségül rendszeresen, éveken át kitartó imával. Mert olyan szuper hívő lennék? Nem. Mert muszáj volt.

„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt 139, 23-24)

Ha ismertek, beszélgettünk már, hallottad a bizonyságtételemet (és értetted is, hiszen a Gyülekezet elé kiállva mindig nagyon hadarok izgalmamban), akkor bizonyára tudod már, hogy nem volt egy könnyűnek mondható gyermek- és fiatalkorom, és ebben nagy szerepe volt az Édesapámmal való kapcsolatomnak. Ez az az út, amelynek során mind a sebek, mind az azok mentén Isten által véghezvitt gyógyító munka a leglátványosabb változásokat hozta az életembe.

Amióta emlékeim vannak róla, Édesapám mindig függő volt. Cigaretta, majd alkohol, szerencsejáték... És bár az élet bizonyos területein kiemelkedő tehetséget kapott, az empátiás készség területén sajnos nem, ami az ő számára legalább akkora szomorúságok forrása lett, mint a családtagjai számára. Miután 8 éves koromban a szüleim elváltak, kevés kapcsolat maradt fenn Apukámmal, talán félévente, ha felhívtam. Engem nagyon bántott az ő hiánya, amely néhány korábbi, őhozzá kapcsolódó trauma emlékével karöltve az értéktelenség érzetének hazugságát csempészte a szívembe. Utólag már látom, hogy Édesapám az ő régmúlt gyermekkora nyomán pontosan ugyanilyen sebeket hordozott, ezért nem tudott többet/mást adni. Ez volt az az állapot, amelyben Isten engem 17 éves koromban, 2010-ben megszólított, és elkezdte átformálni az életemet. Kezdve talán ezzel a kapcsolattal. Amikor megértettem ugyanis, hogy milyen áron, mekkora kegyelemmel törölte el Jézus a bűneimet, hirtelen nagyobb súlya lett annak a mondatnak a Miatyánkban, hogy „Bocsásd meg vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Elkezdtem tehát azért imádkozni, hogy meg tudjak bocsátani Apukámnak. Azt hiszem a szelídség és a szeretet indulata volt ez az életemben, amit Isten munkált ki bennem a sebzettség dühe és fájdalma nyomán. Így gyógyítja Ő a sebeket. Szép lassan megbocsátottam, és így formálta ki Isten a békességet is a szívemben. Ehhez kisebb csoda kellett. Tényleg az volt... Már sokszor meséltem, így nem mesélem el, hogy zajlott ez a megbocsátási csoda, de ha kíváncsi vagy, kérdezz: szívesen elmesélem.

Az Úr tehát lerakta az alapokat a kapcsolat újjáépítéséhez. Ezután jött a neheze. Tudjátok, ha egy csont rosszul forr össze, előfordul, hogy újra el kell törni ahhoz, hogy igazán meggyógyuljon. Valami ilyesmi volt nekem, amikor apukám lebénult 2012-ben, és újra át kellett élnem azt a tehetetlenséget, amit gyermekként oly sokszor: segíteni kellene rajta, de nem tudok. 19 éves voltam, egyetemre jártam. Lehetetlen volt, hogy Apukám gondozását elvállaljam. Más pedig nemigen volt akkor mellette, akivel jóban lett volna. Így hát látogattam a kórházban, akkor is, amikor már nem volt erre lelki erőm. Isten adott. Türelmet, békességet, jóindulatot, kitartást, gyomrot a tevékeny szeretethez... Amire szükség volt. Nem az én érdemem, halvány fogalmam sincs, hogy honnan, de jöttek lehetőségek, hogy ne kerüljön lebénultan utcára, aminek a valószínűsége addig szinte biztos volt.

Először egy kórház fogadta be fél évre, ahol olyan szinten rehabilitálták, hogy akkoriban még lépcsőzni is tudott. Majd 2014-ben egy idősotthonban kapott helyet, holott erre semmilyen szempontból nem lett volna jogosult. Innentől kezdve távol került, olyannyira, hogy nem tudtam látogatni. Nagyjából fél évente sikerült fuvart szervezni, hogy láthassuk egymást. Maradt a telefonos kapcsolat. Az pedig nem volt egyszerű, hiszen Apukám beszéde alig-alig volt érthető már ekkor is, és szellemi képességei is hanyatlottak. Minden mondatára ötször, hatszor vissza kellett kérdeznem. Így a legalapvetőbb információk cseréje is fél-háromnegyed órára nyúlt, majd legalább ennyi időbe tellett a telefon letétele után rendeznem a soraimat. Elfáradtam. Egyre ritkábban hívtam, végül már egy-két hónap is kimaradt. Bűntudat gyötört, de úgy éreztem, nincs erőm szeretni őt. Újra és újra Istenhez kiáltottam, és ő meghallgatott engem. Adott egy ötletet. Megrendeltem Apukámnak a Mai Ige újságot, amiben minden napra volt egy áhítat. Bár ő nemigen tudta a két szemét megfelelően koordinálni ahhoz, hogy elolvassa, amikor beszéltünk, mindig felolvastam neki az aznapi igerészt és tanítást, majd arról beszélgettünk. Na, nem volt nagy beszélgetés, de ha nem volt front, pár mondatot így is el tudott mondani. Nagyon megszerette ezeket a beszélgetéseket, és ezt a szokást nem is hagytuk el, amíg még beszélni tudtunk.

Így könnyített Isten a terhen, de tőle kaptam erőt, kitartást, újabb és újabb adag türelmet, szeretetet. Nélküle nem ment volna. Annyiszor mondtam, hogy „Bocsi, most nem tudok beszélni!” Majd ahogy az Úr formálta a szívemet, vettem fel a telefont, és tárcsáztam a számát újra. Egy idő után, amikor mentem látogatóba, láttam, hogy Apukám a Mai Igéből kitépett oldalt tett ki az idősotthon hirdetőfalára, hogy mással is megossza azokat a részeket, amik megérintették a szívét. Ugyanakkor sokáig nem hitte, hogy Isten neki is megbocsátja mindazokat a dolgokat, amiket ő nem tudott magának megbocsátani. Mióta megtaláltam az Urat, imádkoztam a megtéréséért, ugyanakkor a demencia és a testi hanyatlás egyre nehezebbé tette, hogy mély beszélgetéseket folytassunk. Az évek alatt már kismertem a mások számára szinte érthetetlen beszédét, már nyögésekből ráismertem a mondanivalóra. Az utolsó időkben, mikor fekvőbeteg lett, már én sem tudtam vele igazán beszélni. Lassú leépülés után a Covid miatti látogatási tilalomban egyszer lehetőséget kaptam arra, hogy találkozzak vele – elbúcsúzni. Az utolsó szavával, amit velem váltott, a betegek kenetét kérte. Csodával határos módon, de az Úr elintézte, hogy egy papot beengedjenek hozzá az akkori Covid-protokoll ellenére is.

Apukám az utolsó időben mindent megtett azért, hogy kibéküljön Istennel, és emberekkel is. Ő úgy érezte, sikerült. Hiszem, hogy valóban megbékélt az Istennel. Így a gyászba, mely 2020-as halálát követte, némi öröm is vegyült: Úrtól jövő öröm. Apa jól van. VELE van. Hát történhetett volna vele bármi, ami ennél jobb? Együtt leszünk a Mennyben! Így adta meg az Úr a mi kapcsolatunkban az örömöt is. Isten végig velem volt, a kezében tartott, és formált engem. Nem azt ígérte, hogy könnyű életem lesz. De azt igen, hogy:

„Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” (Józs 1,5)

Simonné Viola

 

Szentlélek általi nyugalom

Tavaly november közepén le kellett mennem Székesfehérvárra, egy elintézendő dolog miatt, amihez nagyon nem volt kedvem. Azt gondoltam, hogy elhalasztom a dolgot, de mivel már így is többször későbbre halasztottam, ezért bennem volt, hogy csak le kellene utaznom elintézni. Előző este nagyon ideges lettem, miközben gondolkodtam rajta, hogy mi lenne a jó megoldás, utazni, vagy itthon maradni megint valamilyen ürüggyel. Anyukám bátorított, hogy menjek, de ez sem segített dönteni, sőt valahogy még jobban erősödött bennem az, hogy nem akarok menni.

Este, miután lefeküdt, gondoltam, nem megyek, és ha esetleg rákérdez, akkor majd valami magyarázatot adok neki. Amikor így vívódtam magamban, akkor pont az az idő volt, amikor Bibliát szoktam olvasni. Pont a Titusz 3. részét olvastam, és azt az igerészt kaptam belőle, hogy kerüljük a civódásokat. Ez nagyon megfogott, és imádkoztam nyugalomért, és azonnal megnyugodtam, ahogy kértem ezt Istentől. Este nyugodtan feküdtem le, arra készülve, hogy másnap menni fogok Székesfehérvárra. Reggel még egy kicsit ideges voltam, de nem kerestem magyarázatot, hanem elmentem, és elintéztem a dolgomat. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy Ő megnyugtatott, végre sikerült elintéznem azt, amit kellett, és így már az nem nyomasztott.

Körülbelül ebben az időben volt, hogy nagyon nehezen mentek a dolgok, és sokszor voltam felháborodva több minden miatt. Nővérem mindig szívesen végighallgatott, és így egy kicsit könnyebben el tudtam viselni.

Simon Erika