Krisztus Lelke – Jézus jelleme

„Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.” (Gal 4,6-7)

Az apai szerepkör (vagy annak betöltetlensége) elméleti síkon és gyakorlati tapasztalatok szerint is meghatározó a gyermek fejlődése szempontjából. Nem csak a nemi identitás kialakulásában betöltött szerepe miatt, hanem befolyással van többek között az egész énképre, az önbizalomra és nem utolsó sorban a jellemre. A gyermek az apa szerepet betöltő személytől vesz bizonyos mintákat, hogyan reagáljon egyes élethelyzetekre. Ha pedig nincs egy apakép előtte, vagy könnyen elakad az új akadályokkal találkozva, vagy a nulláról kell kialakítania a megküzdési stratégiákat, a semmiből kell kialakítania a jellemét. Az utóbbi hetekben éppen Jézus jelleméről tanulunk mind az igehirdetések, mind a házicsoportok beszélgetésein keresztül.

De mi is az a jellem? Először is nem összekeverendő a személyiséggel. Közelítsük meg gyakorlati oldalról: a személyiség olyasvalami, ami egyedileg jellemző az egyes emberekre, nagyrészt velünk született sajátosságok, kisebb részben a szocializáció során szerzett személyiségjegyek összessége. Szakemberek szerint a személyiség 90%-a kb. tíz éves korra kialakul, és késznek tekinthető. Nem megváltoztatható (esetleg komoly traumák tudnak rajta minimálisan alakítani). Magában foglalja a biológiai és pszichikai jellemzőinket, kezdve a hormonok termelődésétől (ami mindenkinél eltérő mértékű), egészen a társas kapcsolódás iránti igényünkig. Ilyen tekintetben is egyediek vagyunk mind. A személyiségen belül megkülönböztethetünk személyiségjegyeket, mint pl. az érzelmi vagy értelmi beállítottság, társas kapcsolatok igényének megléte vagy hiánya, „vérmérséklet”, stb.

De a jellem valami más. Inkább egy mérlegelési folyamatot követő döntés, hogy a saját normáimhoz képest mit kezdek az adott pillanatban aktiválódó személyiségjegyeimmel. Például lehetek hirtelen haragú (személyiségjegy), mert a szervezetem az átlagnál gyorsabban termel adrenalint, de az a meggyőződésem, hogy nem érdemes indulatból döntéseket hozni („soha többé nem akarlak látni!”), így megálljt parancsolok a haragomnak, és higgadt maradok (jellemvonás). A normámhoz való igazodás nem környezeti hatás függvénye, így normális, ha olyankor is így döntök, amikor külön érdekem nem fűződik hozzá (nem látja senki), sőt, ellenérdekeltségem merül fel (kinevetnek, hogy hűséges vagyok a páromhoz). Eszembe jut egy anekdota a testvérről, aki a villamoson az ellenőrnek két kilukasztott jegyet mutatott be, mondván, hogy a múltkor nem fért hozzá a lukasztóhoz, úgy kellett leszállnia, így most bepótolta. Az ő normája az volt, hogy a szolgáltatást meg kell fizetni, ez a becsületes hozzáállás. Akkor is eszerint cselekedett, amikor nem volt elvárt (sőt, talán akadt, aki ki is nevette?). Jellemvonások például a becsületesség, a bátorság, a hűség, a mértékletesség (vagy a hátrányos jellemvonások: megbízhatatlanság, kétszínűség, önzés). Ezek mind-mind döntések eredményei. (Igen, a bátorság is az! „…A bátorság nem a félelem hiánya, sokkal inkább egy döntés, hogy van, ami a félelemnél fontosabb.” – idézet a Neveletlen hercegnő c. filmből)

Ha úgy tetszik, illusztráljuk ezt egy hétköznapi jelenettel. Tegyük fel, hogy váratlan vendégek toppannak be hozzád, és szeretnéd megkínálni őket némi harapnivalóval. Vásárolni már nincs lehetőséged, csak abból dolgozhatsz, amit a hűtőben találsz. Azaz arra már nincs ráhatásod, hogy mi az alapanyag (romlott felvágott, penészes sajtmaradék? vagy friss kenyér, illatos téliszalámi?), de arra igenis van, hogy mit dobsz a szemétbe, és mit teszel a vendégek elé, illetve azt mennyire ízlésesen teszed (tálalás). Ugye érted, miről beszélek itt? Lehetnek a személyiségemnek vonzóbb és kevésbé kívánatos részei, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy ebből mennyit engedek rá a külvilágra? És hogyan tálalom? Lehetek hirtelen haragú és hajlamos a gyors reagálásra, de ez nem igazolása annak, hogy másokat megbántsak („hát Istenem, én ilyen vagyok, ami a szívemen, az a számon”). Ez önmagában nem őszinteség, hanem önkontrollhiány, azaz jellemhiba. A jó hír ugyanakkor az, hogy a jellem döntés kérdése, van ráhatásunk. Tudjuk fejleszteni, módosítani, csiszolni. Ám így a felelősségünk is nagyobb!

A jellem az a gát, amely kordában tartja személyiségünk dübörgő folyamát. A jellem az a szűrő, amely megválogatja, hogy személyiségünkből mit és mennyit engedünk rá a külvilágra. Szeressük annyira a környezetünket, hogy folyamatosan használjuk ezt a szűrőt!

Ezekből kiindulva adja magát néhány következtetés. Ezek egyike az, hogy a személyiségünk teremtettségünk része, és kár időt, energiát pocsékolni annak megváltoztatására. Könnyen beláthatjuk, hogy emberi konfliktusaink jó része is annak köszönhető, hogy egymás számunkra elviselhetetlen személyiségjegyeit akarjuk erővel megváltoztatni. Illetve hajlamosak vagyunk kilátástalan küzdelmeket vívni számunkra előnytelennek, szégyellnivalónak érzett személyiségjegyeinkkel.

Egy másik következtetés, hogy minden ember hozott anyagból dolgozik, és egyedi személyiséggel bír. Neked máshogy termelődik szervezetedben az adrenalin, mint nekem, sőt, máshogy termelődött az adrenalin a Názáreti Jézus testében is. Neki is volt egy csak rá jellemző személyisége. A tanítványainak is volt. Ennek tükrében még fényesebben látszik, hogy milyen volt az Ő jelleme. Körülményektől és érdekektől függetlenül kontrollálta személyiségét, szilárd jellemmel élte életét. Tudott haragudni (vagy inkább kiengedte a haragját?), amikor úgy döntött, annak ott a helye (ld. templomi árusok, farizeusok, tanítványok hitetlensége), de legtöbbször nem tette (a bűnös nő, a samáriai asszony, vagy sokszor én magam…). Önkontrollt gyakorolt. Az apostoloktól pedig nem azt látjuk, hogy Jézussal való találkozás után egyformákká váltak volna. Sokkal inkább mondható, hogy személyiségük megmaradt, de jellemük annál inkább változott, és erősebbé válva kontroll alatt tartották személyiségjegyeiket. Péter heves vérmérsékletű volt, és míg korábban ellenőrizetlenül engedte ki érzelmeit a környezetébe, addig később egy higgadt Péterrel találkozunk, aki szorongatott helyzetben sem tagadta meg Urát.

És adódik még egy kérdés. Azt mondtuk a jellem segít abban, hogy az értékrendünkhöz, a normáinkhoz igazodva megszűrjük, mit engedünk ki a környezetünkbe. A jellemhibák két okból eredhetnek: 1. Fegyelmezetlenség (pl. tudom, hogy becsületesnek kellene lennem, de mégsem lukasztok jegyet a villamoson, és úgysem derül ki), 2. Normahiba (nem gondolom, hogy becsületesnek kell lennem, úgy kell érvényesülnöm, ahogy csak tudok). Az első hibán tudunk magunk is dolgozni, és önmagunkban, vagy emberi segítséggel is érzékelhető eredményeket tudunk elérni, ezért semmiképp ne adjuk fel a küzdelmeinket. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy Mesterünk mennyi támogatást ad nekünk ehhez és hogy „nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken” (Zsid 4:15). A második hiány kezelésénél pedig elérkezünk Pünkösd eseményéhez.

Szükség volt ugyanis arra, hogy a tanítványok legbelsőbb értékrendjét, normarendszerét gyökeresen megváltoztassa valami. Hiába voltak Jézus odaadó követői, ha az első aggasztó jelre szétszaladtak, még az ismeretséget is letagadták. Szükség volt a szívük megváltoztatására, hiszen „abból indul ki az élet”, abból kiindulva ölt alakot a jellem!

Nekünk is szükségünk van a szívünk megváltoztatására! Szükségünk van a helyes identitásra (hogy Isten gyermekei vagyunk), az új normarendszerre („ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” Rm 12,2) Szükségünk van a Szentlélekre, aki ezt létrehozza, kiformálja bennünk, hogy Isten gyermekei, örökösei vagyunk. Az, hogy ehhez illeszkedően (kompatibilisen), ehhez méltón éljünk, nem elsődlegesen tevékenységünk eredménye, hanem azon múlik, ki lakik a szívünkben.

Neked már Krisztus Lelkének normarendszere alakítja a jellemedet?

Nagy Péter