„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2)

Nem tudom pontosan idézni azt a mondást, ami valahogy így szól: Tégy bizonyságot – ha szükséges, a szavaiddal is! Első hallásra nagyon frappánsnak tűnik, hiszen a hiteles hívő élete szükségességét hangsúlyozza, mint a bizonyságtétel alapját. Nem is lehet a mondásnak ezzel a részével vitatkozni, hiszen igaz. Csak az a baj, ha megnyugszunk abban, hogy ez elég is.

Én magam sem rejtem véka alá, hogy hívő vagyok – bár nagy kérdés, hogy a környezetemben levőknek ez mit jelent. Az alapvető, hogy olyan életet kell, hogy éljek, amely hiteles. Bízom benne, hogy a hívőségem bizalmat ébreszt bennük irányomban, tudják, hogy számíthatnak tőlem empátiára, korrektségre, segítségre bármilyen téren, stb. Csak az a baj, hogy ettől még nem lesznek hívők…

Félek tőle, hogy sok hívő ember hasonló módon éli meg a hívőségét a környezete felé. Mi, idősebbek, így szocializálódtunk, meg egyébként sem akarunk rámenősnek, erőszakosnak látszani. Persze van ennek a hozzáállásnak bibliai alapja: „Mindig kész legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.” (1Pt 3,15b) de ez nem azt jelenti, hogy bizonyságtételünknek ez legyen a kizárólagos módja. Sürgősen változtatni kell ezen! Ha egy élethelyzetben menteni kell valakit, akkor nincs idő udvariasan megvárni, amíg a mentésre szoruló ember felfogja, hogy halálos veszedelemben van, netán beleegyezik abba, hogy elfogadja a segítséget, hanem cselekedni kell! Júdás apostol valami hasonlóról beszél

És könyörüljetek némelyeken, megkülönböztetvén őket. Másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből.” (Júd 1,23) Mi pedig hívőként várjuk, hátha megszólít bennünket valaki… De nem jellemző, hogy megszólítanak. És csodálkozunk, hogy nem tér meg senki a környezetünkben…

A nyáron két hatás is ért, ami elkezdett kimozdítani ebből a „majd ha megszólítanak” – állapotból.

Meghalt egy volt kollégám. Néhány évvel fiatalabb volt nálam, több, mint tizenöt évig dolgoztunk együtt. Azt, hogy hívő vagyok ismert volt számára, elfogadta – nagyjából úgy (tudom, egy kicsit cinikusnak tűnik a párhuzam), mint én is azt, hogy ő cigarettázott. Ez is egy szokás, meg az is… Néha beszéltünk is a hívőségemről, de csak a külsőségeket érintően, mélyebb beszélgetésre nem került sor. Mostanra a lehetőség végképp elmúlt… Pedig Isten bizonyára azért kötötte össze az életünket munkatársakként, hogy lehetőséget adjon számára a megtérésre – rajtam keresztül… Vádol a lelkiismeretem.

A temetésén néhány kollégámmal együtt vettünk részt, ahol a gyászbeszédben elhangzott, milyen nagyszerű ember volt szakmailag, meg mennyire szerette a családját, stb. Ennyi. Vége. A végén fájdalmasan előtört belőlem: Ha az emberi élet csak ennyi, akkor ezért egy percet sem érdemes élni! Talán jó apropó lesz ez az esemény egy beszélgetéshez a kollégákkal.

Mindez másfél hónapja történt. Közben találkoztam egy atyai jóbarátommal, akivel vagy huszonöt éve kerültünk munkakapcsolatba. Akkor nem esett jól, hogy kritizálta a terveinket, ugyanakkor becsültem benne az egyenességét, nyíltságát. Közben régen nyugdíjba ment már, de a kapcsolat valahogy megmaradt köztünk és nagyjából félévenként együtt ebédelünk megbeszélni a világ folyását. Legutóbb már érintettük a hit dolgait, de elhatároztam, hogy most még inkább kezdeményező leszek. Így is történt, újra felhoztam a témát az ebéd végén, beszélgetni kezdtünk Elmondta, hogy tulajdonképpen neki – egészen addig, amíg ötvenegy év boldog házasság után, másfél éve el nem vesztette a feleségét – boldog élete volt, és ehhez nem kellett semmilyen vallásos meggyőződés, nem is vágyik arra, hogy ez az élet az örökkévalóságban folytatódjon, unalmas is lenne ott a semmittevés, tudomásul veszi, hogy ennyi volt. És nem érti, hogy azok az ismerősei, akik hisznek Istenben, sokkal több problémával küzdenek, mint ami neki volt. Akkor mire jó az istenhit?

Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, hiszen a hívőségünk – lényegét tekintve – nem egy eszmerendszer, aminek a hittételei mellett vagy ellene lehet érvelni, hanem az Istennel való kapcsolatról szól, amit egy nem hívő nem ért meg, mert nem tapasztalta. És ha sok kérdésre nem is tudjuk a választ, de azt tudjuk, hogy „Isten közelsége oly igen jó nekem” (Zsolt 73,28) – ezen a földön és majd a mennyben is.

De a beszélgetés csattanója akkor jött, amikor visszafelé sétáltunk az irodába. Éppen a zebrán mentünk át, amikor kissé elérzékenyülve, huncut mosollyal az arcán – mint aki tudja, hogy amit mondani fog, az ellene szól mindannak, amit eddig mondott – azt mondta: Tudod, amikor otthon vagyok és végzem a házimunkát, olyan rendet igyekszem tartani magam körül, mint amit a felségem tartott. Mert olyan érzésem van, hogy a feleségem biztosan látja, és szeretném, ha meg lenne velem elégedve. Mert valahogy nem tudom elfogadni, hogy ő nincs többé!

Ez a végszó jó folytatás lesz a következő beszélgetéshez.

Az elmúlt két év alatt – azon belül az elmúlt fél évben – nagyon megváltozott körülöttünk a világ, és ha Péter apostol idején igaz volt az, hogy „Mindennek a vége közel van” (1Pt 4,7), akkor ma ez még aktuálisabbnak tűnik. Az emberiség maga alatt vágja a fát a klímaváltozással, egy nagyhatalom szinte szórakozásból háborút indít, közben játszanak az atommal, mintha valami ártalmatlan gyerekjáték lenne, egyre pusztítóbb járványok jönnek; a világ félelmetes sebességgel halad a pusztulás felé.

Hadd bátorítsak mindenkit az aktívabb bizonyságtételre! Nincs idő arra várni, hátha megszólít valaki! Lehet, hogy soha nem szólítanak meg, a lehetőség pedig elmúlik! Cselekedjük, amit az ige parancsol: „Meglássátok annakokáért, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok.” (Ef 5,15-16)

Ádány Mihály