Mondják, hogy karácsony a szeretet ünnepe, mivel „… úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). De ahogy a vezércikkben is olvashattuk, ezt nemcsak karácsonykor kell gyakorolnunk, de akkor is. Mert van az úgy a szomorú karácsonyokkor, amikor a felgyülemlett feszültség az ajándékozás pillanatában tör ki egy kiadós sírásban. Kapsz egy apró ajándékot, ami azt mutatja, hogy gondoltam rád, mégha apró is, neked szántam, szeretlek, és tudtam, hogy ez örömet fog szerezni. Nálunk is volt ilyen, három éve, egy elhúzódó egészségügyi probléma utáni karácsonyon, amikor ráadásul Szilvi lányomék Angliában voltak, és csak négyen álltuk körbe a karácsonyfát. Nekünk ez volt a legszomorúbb karácsonyunk, de az az apró ajándék kicsit beragyogta.

Apró volt Jézus is, amikor megszületett, de Ő volt a várva várt Fiú!

„A lelkész még egyszer elindult, hogy utolsó próbát tegyen egy házaspárnál, akik válni akartak. Hónapok óta kísérletezett, hogy kibékítse őket, de semmi eredményre nem jutott. Tehát ma, még egyszer, utoljára. Az asszony nyitott ajtót, a férj fáradtan, leverten ült az asztal mellett. Hidegen, kimérten köszöntötték egymást.

A két ember harminckét éve élt együtt. Néhány éve válságba jutott a házasságuk. A háború alatt elidegenedtek egymástól, s a feszültség robbanáshoz vezetett. A lelkész megpróbált szeretetről, megbocsátásról, újrakezdésről beszélni. A házaspár fásultan, közömbösen bámulta a padlót. A lelkész végül odafordult mindkettőjükhöz: – „Nos, hogy döntöttek?” – a férfi arca megmerevedett, alig hallhatóan mondta: – „Ahogy megegyeztünk. Pokol lenne a feleségemmel együtt maradni.” – Mind a hárman elnémultak.

A hallgatást váratlanul az ajtócsengő hangja törte meg. Ki jöhet ilyen későn? Másodszor is csengettek. Az asszony felállt, kilépett az előszobába és behúzta maga mögött az ajtót. Nagyot nézett, amikor megpillantotta a táviratkihordót. „A táborból jött”, és nyújtotta a borítékot a meglepődött asszonynak, aki úgy vette át, mintha kardcsapás érte volna. Hát a fiúnak éppen most kell hazajönni a háborúból, a fogságból, amikor kétszeresen otthontalanná válik? Egyik összeomlásból a másikba? Kábultan bontotta fel a borítékot és olvasta az örömhírt: „Ma érkeztem a határra – holnap jövök – fiatok.” A férfiak némán várakoztak, míg az asszony végre belépett a szobába. Az ajtónál tétovázva megállt. Kérdően, reménykedve tekintett a férjére. Remegő ajkakkal végre kimondta: „Jön a fiú!”

A férfi rábámult, majd akadozva ismételte a szavakat: „Jön a fiú?” Az asszony bólintott és könnyek csorogtak az arcán. A férfi zokogva rejtette kezébe az arcát. Aztán újra összeszedte magát, habozva felállt, de tekintetét le nem vette az asszonyról. A két ember lassú léptekkel megindult egymás felé. Nem szóltak egy szót sem, de tekintetük mindent elárult. És végül megtörtént a csoda. A férj gyengéden megsimogatta a felesége karját. Teljesen megfeledkeztek róla, hogy egy harmadik is van a szobába. Ez a harmadik ámulva szemlélte a fejleményeket. Amit hónapokon át nem tudott elérni, azt egy mondat egy pillanat alatt elvégezte. –„Jön a fiú!”

A lelkész úgy érezte, hogy itt már nincs semmi dolga, észrevétlenül elhagyta a szobát. A szürke decemberi ködben ujjongó férfi ballagott hazafelé. „JÖN A FIÚ!” - dobolta örömtől repesve a szíve.”

Ez a kis írás – amit Bencsikné Bódi Zsuzsa osztott meg a gyülekezet facebook-csoportjában –, legyen a felvezetője azoknak a bizonyságtételeknek, amiket testvéreink a szeretetről írtak: ki-ki hogyan kapott, adott szeretetet a hétköznapokban, ki hogyan használja a szeretetnyelveket, kinek mit jelent, az hogy szeretet. Jó elmélyülést kívánunk!

Á.J

Túláradóan

Minden évben karácsony környékén eszembe jut, hogy idén megosztom azt a különleges élményt, amit a gyülekezethez csatlakozásunk első évében kaptunk itt. Közel kilenc évvel ezelőtt ebben az imaházban került sor a menyegzőnkre.

Persze egy menyegző önmagában meghatározó élmény, de most azt szeretném megosztani veletek, amit aznap tőletek kaptunk. Még egy éve sem volt, hogy idekeveredtünk és az esküvőnket a két ünnep közötti szombatra terveztük. Nem vártuk el a gyülekezet tagjaitól, hogy ezen a szombaton a családjuk helyett velünk – szinte még idegenekkel – legyenek. Sőt! Nem is igazán tudtuk, mi itt a szokás.

Ehhez képest segítséget kaptunk az előkészületekben. Nem is tudtunk róla, de köszöntő szolgálat várta az érkezőket (köszönjük: Zsombi J). Amikor beléptünk a nagyterembe a kórus éneke fogadott minket. Fogalmunk sem volt, hogy készültek erre az alkalomra, hiszen már az is meglepett minket, hogy ennyien el tudtak jönni ezen a szombaton. Végül az istentisztelet vége felé Nagy Peti állt elénk egy gitárral a kezében, hogy az ifi nevében köszöntsön minket. Miután elkezdett játszani, megszólalt mögöttünk a basszus gitár, Virág a kórusból a zongorához szaladt, majd egyesével egyre többen álltak fel, és jöttek Peti mögé énekelni az ifiből. Nekünk. Akiket még alig ismertek. Akik nem is baptista közegben nevelkedtünk. Egy szombat délutánon karácsony és szilveszter között. Soha ilyen túláradó elfogadást nem tapasztaltam.

Azóta sem tudom, hogy mindez mennyi szervezéssel, készüléssel járt. Hogy kik és mennyit dolgoztak ezért és mennyi láthatatlan szolgálatot végzett még aznap a gyülekezet. Persze egy menyegző önmagában is meghatározó élmény, de én aznap Isten áldása mellett végtelen szeretetet is kaptam tőletek. Köszönöm!

Baranyainé Széles Juli

Váratlan szeretet

Még csak rövid ideje jártam a gyülekezetbe, amikor az egyik ifi után felmerült, hogy menjünk el még együtt pizzázni. Nekem viszont haza kellett mennem, mert akkoriban épp amolyan tanácsadóként dolgoztam be egy induló kisüzemi sörfőzdébe és valamiért pont nálunk raktak le nagyjából egy tucat hordó sört egy időre tárolni – csakhogy a nappaliba, ezért is kellett hazamennem: hogy áthordjam a hordókat a pincébe. Ezt mondtam is a többieknek.

Aztán amikor ifi után elindultam, meglepve láttam, hogy négyen-öten jönnek velem együtt hazafelé, hogy segítsenek lehordani a hordókat, ekképp hamar végezhessek és mehessek a többiek után pizzázni. Nagyon meghatott ez a figyelmesség, főleg azért, mert bennem fel se merült a csapatmunka lehetősége, meg eleve nem is gondoltam arra, hogy ez a munka ne csak simán az én egyéni pechem legyen, amit majd megoldok.

Baranyai Zsolt

Az aranyszabály szerint

A szeretet megnyilvánulását először édesanyámnál láttam, ahogy másokról gondoskodott. Bibliaiskolát végzett, és misszióba szeretett volna menni, de a háború miatt itthon maradt. Szolgáló lelkülete viszont megmaradt, nemcsak karácsonykor. Ha szeretetről beszélt, mindig Isten szeretetét helyezte előtérbe. Könyveink nem voltak, legalábbis nekünk nem. Édesanyám nővéréék néha hoztak pár könyvet külföldről, de azok másról szóltak, amiket fiatalon nem nagyon értettem. Úgy emlékszem, nem nagyon beszélgettünk a szeretetről, de tettük, amit tudtunk. Persze, a parancsolatokat ismertük.

A középiskola elvégzése után azt mondták rólam, hogy nem volt ugyan sok barátnőm, de mindenkivel igyekeztem jóban lenni. Ezt próbáltam továbbvinni később is, bár sokszor nem értettem, miért bántanak, ami inkább fájt, semmint haragot éreztem az emberek iránt.

Válásom után olvastam Walter Nitsche Gyógyító megbocsátás című könyvét, majd Simon András Szeretetközelben című könyvét, ezekből sokat tanultam szeretetről, megbocsátásról. Most már sok könyv van ezekről a mi okulásunkra.

Kiemelnék néhány eseményt az életemből:

A középiskola negyedik osztályában közelebb kerültem egyik osztálytársamhoz, akivel senki sem barátkozott. Aztán elkerültünk egymástól, és sokáig nem is hallottam felőle. Aztán jöttek az érettségi találkozók, és ismét közelebb kerültünk egymáshoz. A férjek is összebarátkoztak, kiskutyát kaptunk tőlük (ez még Agárdon volt). Amikor már egyedül jártam a találkozókra, mindig nála aludtam. 2020-ban is nála aludtam, láttam, hogy nem jól van. A szívével volt probléma, kapkodta a levegőt. Beszéltem neki Istenről, a meggyőződésemről, amit a találkozókon is elmondtam a többiek előtt is. Ez tavasszal volt, aztán még telefonon is beszéltünk néhányszor, aztán december elején jött a hír, hogy meghalt. Nagyon meg voltam rendülve, és sajnáltam, hogy nem többet mondtam.

Egy közeli esemény: idén szeptemberben megint kórházba kerültem, pacemaker-cserére, mert az első valami miatt elromlott. Négyágyas szoba volt, az egyik oldalon én feküdtem egyedül, mellettem még ágy sem volt betolva. Aztán betoltak egy ágyat, mindjárt egy beteg is került rá. Nem volt szimpatikus első látásra, úgyhogy eldöntöttem, hogy nem is nagyon beszélek vele. Ő kezdett el beszélni velem, aztán egyre jobban feloldódtam. Mesélt az életéről, én is pár mondatot az enyémről. Kiderült, hogy neki is meghalt az egyik fia motorbalesetben, és nagyon haragszik Istenre. Én elmondtam, nekem is meghalt az egyik fiam, de én nem haragszom Istenre. Nagyon elutasító volt a vallással kapcsolatban, úgyhogy csak egy pár szót tudtam neki mondani, de végül úgy alakult, hogy sokat beszélgettünk. Mondtam, jelöljön be a Facebookon, gondoltam, ha meglátja a posztjaimat, nem fog visszajelölni a vallásos tartalmuk miatt. Mégis visszajelölt, aztán Messengeren beszéltünk is. Még mindig fájt neki a műtét helye, és tanácsot kért. Én, mint „rutinos” beteg, próbáltam eligazítani, mit kell tennie. Akkor azt mondta, nehezen nyílik meg valaki felé, de én az első pillanattól fogva szimpatikus vagyok neki. Vidéken él a férjével, gyerekeivel, unokáival.

És még egy, ugyancsak nemrég történt:

A laptopom most tízéves. Azért vettem, hogy amikor külföldre megyek dolgozni, magammal vihessem. Már egy ideje gondolkodtam, hogy lecserélem, de amikor megnéztem az árakat, úgy döntöttem, majd később. A fiamnak PC boltja van Gárdonyban, és ott megláttam egyet, aránylag jó áron. Írtam neki, hogy olyan kellene, de csak januárban, mert még össze kell gyűjtenem rá a teljes összeget. Aztán ebben meg is nyugodtam, gondoltam, ha ez most nem jön össze, januárban talán lesz egy másik. Vagy, ha később, az sem baj. Egyik nap Erika korán reggel eltűnt, azt sem tudtam, hova megy, de nem is gondolkodtam rajta. Délután jön haza, és hoz egy laptopot. Az volt, amit a fiamnál kinéztem. Erika mondja, hogy a fiam küldi szeretettel. Én meg percekig csak néztem, és nem akartam elhinni, hogy az enyém. Természetesen megköszöntem elsősorban Istennek, aztán a fiamnak is, és megígértem, hogy januárban kifizetem. Akkor jött a másik meglepetés, mert a fiam azt írta vissza, hogy nem kell kifizetni, ingyen van, ajándék! Ezt is alig akartam elhinni, de mégis igaz volt! Megint megköszöntem Istennek, és a fiamnak is.

Isten erre a jócselekedetre indította a fiamat! Persze, nem történik az emberrel minden nap ilyen nagy esemény, de hálásnak kell lenni a kis csodákért is. Természetesen azt szeretnénk, ha mindenki szeretne, de ez lehetetlen! A bántásokban, nehéz helyzetekben Isten formáló munkáját kell látnunk. Én ezt naponta tapasztalom, és Isten ad erőt a mindennapokban!

Régi mottóm ez: Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!

Nagy Viola

Figyelő szeretet

Őszintén megmondom, sokáig gondolkodtam rajta, hogy elvállaljam-e ennek a bizonyságtételnek a megírását. Úgy gondoltam, hogy a „szeretet” témaköre annyira szerteágazó, komplex és bonyolult kérdéseket vet fel, amiről vagy több ezer oldalt írok le, vagy inkább semmit… Viszont Isten arra indított, hogy mondjam el azt, ami „töredékesen” bennem van.

Oly sokszor olvassuk, hallgatjuk és idézzük Jézus szeretetparancsát. Ugyanígy Jézus szavait máshol: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretet van köztetek.” Ugyanígy Pál apostol szeretethimnuszát a Korintusiakhoz írt első levélből, vagy akár az Efézusiaknak írt leveléből azt a sort: „viseljétek el egymást szeretettel.”

Nagyon magas a mérce, ha az Isten szeretetét, az agapé-t, a legmagasabb rendű, feltételek nélküli, tudatos szeretetet tekintem etalonnak. Pedig Krisztust követő emberként csak ez lehet a mércém, még akkor is, ha bűnös emberi mivoltomból következően gyakran nem vagyok egyéb, mint „zengő érc és pengő cimbalom”.

A modern lélektan Gary Chapman ötféle szeretetnyelv elkülönítése alapján megtanítja nekünk, hogy sokszor a legjobb szándékunk ellenére sem ér célba a másik felé kinyilvánított szeretetünk, hiszen kinek az elismerő szavak, kinek a minőségi idő, kinek az ajándékozás, kinek a szívességek, kinek a testi érintés az a kommunikációs csatorna, amelyen át a leginkább tud szeretet adni és befogadni. A szeretet ugyanaz, az indíték ugyanaz – mégis hányszor sérülünk és sértünk pusztán amiatt, mert nem figyelünk eléggé másokra és önmagunkra!

Esetlen és botladozó a szeretetünk oly sokszor. Sőt, néha hipokrita és számító, még ha ez utóbbi kettő nem is feltétlen tudatosul bennünk. Önközpontúak vagyunk olyankor, amikor „megdicsérjük” magunkat egy szeretet megnyilvánulásunkért anélkül, hogy figyelembe vettük volna azt: hogyan, miként értékelte a másik ember a szavunkat, cselekedetünket, tettünket.

Meggyőződésem, hogy a szeretet nem egy rózsaszín selyempapírba csomagolt érzelem. A szeretet tudatos, a „jól szeretés” tanulható. Tanulható Isten Igéjéből, és tanulható hétköznapi interperszonális aktusok közepette, akár egy életen át is.

Jelenlegi munkám során, amikor egy idős és beteg hölgy társaságában vagyok nap mint nap, érzékelem, hogy milyen sokat jelent számára, ha olyan szívességeket teszek meg neki, amelyek nem tartoznak bele a munkaköri leírásomba. Szeretetből teszem, nem pénzért. Amit tőle kapok, azok az elismerő szavak, a boldog mosoly. Valahányszor eljövök tőle, békesség és nyugalom árad szét bennem… Nagyon boldoggá tesz, amikor váratlan ajándékot kapok valakitől. A gyülekezeten belül sokszor történt velem ilyen az elmúlt hosszú évek során, és hihetetlenül hálás vagyok ezeknek a testvéreimnek. Ők talán nem is sejtik, mekkora örömöt tudtak nekem szerezni, ugyanakkor mekkora példát mutattak nekem a szeretet magas fokú, érdek nélküli formájából…

A családom. „elvisel” engem szeretettel, és én is őket. Ha ez nem lenne kölcsönös, akkor nem lenne újra meg újra megújulni és megerősödni, továbbfejlődni képes szeretetkapcsolatom a férjemmel, a gyerekeimmel, az unokámmal. Most már lassan a vejemmel is, bár ezt a kapcsolatot még ő is, én is csak tanuljuk. A legtöbb félreértés és „rosszul szeretés” a családomon belül van és volt, talán éppen azért, mert mi állunk a legközelebb kölcsönösen egymáshoz, és mégis más és más az elsődleges szeretetnyelvünk…

Minőségi idő: fájdalmas, szép emlék. Édesanyám 47. születésnapja, egyben élete utolsó napja volt a Budai Honvédkórházban, 1991 januárjában. Én eljöttem az iskolából az első óra után, ami ráadásul egy, az általam enyhén szólva nem kedvelt érettségire felkészítő matekóra volt. Azt a napot Édesanyám halálos betegágya mellett töltöttem el. Alig szólaltunk meg. Talán már ő is elmondott nekem mindent, és én is neki, ami ebben a földi létben emberi szavakkal kifejezhető volt. Hosszú-hosszú órákon át csak a jelenlét volt köztünk, szavak nélkül. Mégis úgy hiszem, ennyire szeretetteljes minőségi időt senkivel nem sikerült még eltöltenem soha. Szeretetet adtunk, szeretetet kaptunk mindketten. Este mentem csak haza, és másnap reggel tudtam meg, hogy nem sokkal a távozásom után Magához hívta őt az Úr.

Hálás vagyok Istennek, hogy olyan szeretettel szeret engem, ami Ő Maga. „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent.” (1Jn 4,7) És ne csak karácsonykor...

Olajos Gabriella

Szeretet(t) és nem szeretet(t) példák

Úgy gondolom, hogyha valaki rendszeresen kér visszajelzést, hogy a másiknak hogy esik az, amit csinál, vagy megkérdezi, hogy minek örül, az talán még jobb is, mintha csak egy szeretetnyelvteszt alapján próbálja szeretni a másikat. Én is igyekszem így csinálni…, nem mindig jön össze.

C. S. Lewis négy részre bontja a szeretetet azok görög megfelelői szerint (kiváló felosztásnak tartom):

– Eros: szerelmesek közti szeretet,

– Philia: barátok közti szeretet, kedvelés a közös témák alapján,

– Storge: szeretet genetikai hasonlóság alapján, „önző gén elmélet”, pl.: anya szeretete a gyereke felé,

– Agapé: krisztusi szeretet.

Az első három tele van érzelmekkel, viszont az agapé forrása sokkal inkább döntés, akarat – ami ellen gyakran küzd az érzelem. Az agapé szeretet az én gyakorlatiasságra törekvő megfogalmazásomban röviden kb. annyit jelent, hogy a másiknak rövid – hosszú – öröktávon jót akarok, és ezért teszek is, még akkor is, ha ez ellen küzdenek az érzelmeim, és semmi kedvem nincs hozzá. Az agapé általában aktív gondolkodást és akaraterőt igényel. Jézusnak nem volt kedve meghalni értünk, de mivel szeretett minket, ezért megtette (lásd: Lk 22,42).

Példák, amik eszembe jutottak a szeretettel kapcsolatban:

Egyik ismerősöm egy tábor során (amikor eléggé rossz passzban voltam) odajött, és adott egy fél gyümölcsöt, aztán sokat kérdezett. Követendő példa!

Egy alkalommal utaztunk Erdélybe, és a román határ magyar oldalán tönkrement az akkumulátorunk, nem indult az autó.Valaki ingyen segített „bebikázni” az autót, és kisebb-nagyobb izgalmakkal megoldódtak a problémák. Követendő példa!

Régen egy kémiatanárom megkérdezte, hogy „Van valami probléma? Mostanában olyan keveset szólsz hozzá az órához.”. Követendő példa!

Egyik ismerősöm most vált munkahelyet, mert a csoportvezetője arra törekedett, hogy ne engedjék át a munkaegészségügyi vizsgálaton, aztán azt mondta a csoportvezető, hogy szereti. Nem követendő példa!

Nagyon régen egy tanárom néha nyilvánosan megalázott, mert butaságot válaszoltam, utána igen hosszú időre megjegyeztem, hogy valójában mi a helyes válasz. Nem követendő példa!

Rózsaszín terror: „Mindent aranyosan csináljunk; szépen kell mosolyogni; nehogy felébresszük azt a kisbabát; mit gondolnak a szomszédok, ha éjfélkor húzod le a vécét; vendégség során jó oldalra tedd az evőeszközöket stb., mert ha nem, akkor lesújtok villámló haragommal minden haramiára, aki cuki akaratomnak ellenszegül!” Típuspéldára lásd még: Dolores Umbridge szerepét a Harry Potter sorozatban. Nem követendő példa!

„Milyen ötleteik vannak, mi lehet a megoldása ennek az esetnek? Na gyerünk, nincs rossz válasz! (válaszolok) Hogy lehet ilyet gondolni?! Nem is értem! Maguknak már ezt tudni kéne! Az én időmben még nem volt gáz tanulni! Más tárgyakból is ilyen teljesítményt nyújtanak? (kb. 10 másodpercen át még folytatódik a megalázás)” Nem követendő példa!

Eléggé szélsőséges példákat hoztam – a való életben jellemzően jóval kevésbé szélsőséges helyzetekben kell döntést hozni… vagy nem. Érdemes a Szentlélek átformáló, tanácsoló erejét kérni. Az akarat megzabolázásához jó első lépés lehet a hideg vízben való zuhanyzás… vagy nem.

Uri Benjámin

„Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek
egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” (Jn 15,12)

Kislány koromban még szokás volt sorolni a karácsonyi ajándékokat az iskolában a téli szünet utáni első napokban... És én nem mertem mindet elmondani: olyan szerencsésnek éreztem magam! Olyan megelégedettnek és boldognak – ugyanakkor zavarodottnak. Hogyan érhetett ennyi meglepetés karácsonykor, miközben a hétköznapok komoly sprólással teltek? Hogy engedhette meg a család ezt a sok ajándékot? Visszatekintve a karácsonyoknak ez a csodája mélyen hatott az életemben a szeretet megtapasztalására, megélésére. És hamar érezni kezdtem a belső kényszert, indíttatást arra is, hogy hálából én is lepjem meg a környezetemet kézzel készített apróságokkal, így az ünnepnek fontos része lett az adás is.

Azóta is szeretek ajándékkal készülni, és kapni. Legfőképpen olyan figyelmességet, ami szinte titkolt, csak egyszer-egyszer megemlített vágyam, amit nem hangoztatok sokszor, de amiről a szívem mélyén úgy érzem: ha beteljesítik, akkor igazán figyelnek rám. Nem könnyű, jól feladom a leckét a szeretteimnek ezzel. Valószínű irreális és valamiféle gyermeki vágy ez arra, hogy olyan módon szeressenek, mint egy babát az édesanyja, aki ráérez arra, miért sír a csöppsége. Felnőtt emberként ugyanakkor már felelős vagyok azért, hogy a környezetem értse, hogyan szeressen. Vajon segítem-e az engem körülvevőket eléggé abban, hogy ne csak tudjam, hanem igazán át is érezhessem a szeretetüket? Most karácsonyra készülődve hosszú-hosszú kihagyás után és némi külső bíztatásra újra írtam karácsonyi vágy-listát. Hátha könnyebb így velem! Gyermekként milyen könnyen ment… ma mintha nehezebb lenne…

…És kaptam már igazi kis semmiséget. Izgatottan bontogattam a sok rétegbe becsomagolt ajándékot, ami végül egy üres gyufásdoboz volt, benne egy felirattal: „csak egy kis semmiség”. Persze értettem a viccet, de belül sírtam. Fájt, becsapva éreztem magam, mint akit nem szeretnek, nem becsülnek: reményt keltettek, ami nem teljesült be. Egy percre szinte megsemmisültem. Kifelé mégsem mutattam ki, hiszen udvariatlanság, sőt talán szeretetlenség és hálátlanság lett volna? Akkor még nem tudtam és még most is csak tanulom, hol a határa annak, hogy képviselhetem magamat a fájdalmaimmal és örömömmel együtt, és milyen módon tudom – persze minél kevésbé bántóan – ki is fejezni ezt a másik felé, vállalva azt, hogy fájdalmat okozok.

És én vajon észreveszem-e, ha a másikat nem az ajándékkal tudom szeretni igazán? Bizony, ezt is tanulnom kell még, sokkal tudatosabban kell figyelnem! Nem is gondoltam volna soha, hogy nyomot hagyhatok valakinek az életében holmi napi pár perces segítséggel. És mégis, évek után is felemlítésre kerül, pedig olyan apróság, annyira csekélység volt... De mivel egyedül volt a bajával, és fájt már a teher, az a napi öt perces fizikai segítségnyújtás azt jelentette: van mellette valaki, nincs egyedül, és ez az élmény azóta is erősíti a szeretetkapcsolatunkat.

HGK