Nemrég lett gyülekezetünk tagja Szebegyinszki Janka, aki kislányával, Rebekával érkezett kedves testvéri invitálásra hozzánk. Örülünk, hogy jól érzi(k) magát nálunk, és természetes, hogy az ő élettörténete is érdekli a testvéreket. Íme, most itt az alkalom, hogy jobban megismerjük azt az életutat, amit eddig járt be Isten kegyelméből. Őszinte válaszait becsüljük meg, és vegyük körbe őket is nagy testvéri szeretettel.

 

– Kérlek, beszélj arról, hogy mikor, hol és milyen családba születtél, kik a szüleid, testvéreid, hogyan és hol teltek gyermekéveid?

1979. október 16-án születtem Budapesten. Keresztény családban nőttem föl, anyukám Bakó Ildikó tizenegy éves koráig ide, a Budai Gyülekezetbe járt. Nagypapám, Bakó József elöljáró volt a gyülekezetben. Majd átmentek a Budafoki Gyülekezetbe. Apukám Békés megyében, Kondoroson született, szintén hívő szülőket és neveltetést kapott, ő is megtért. Tizennégy évesen került fel Pestre, hamar rátalált a Budafoki Gyülekezetre, ahol megismerkedett anyuval és összeházasodtak. Három éves korom óta Budafokon lakunk. Anyu gyermekgondozónő egy csecsemőotthonban. Apu tizenkilenc éves kora óta kamionozik, most, hetvenkét évesen is járja a világot. Tőle tanultam többek között mi az a becsület és munkaszeretet, küzdés és család, összetartás. Négyen vagyunk testvérek. Egyik öcsém most Németországban él, van egy lánya, aki most hat éves. Másik öcsém Prágában él és dolgozik. Húgom anyuékkal lakik, olykor ti is láthatjátok a gyülekezetben. Boldog gyerekkort tudhatok magaménak.

– Milyen környezetben nőttél fel, milyenek voltak ifjú éveid? Milyen volt a gyülekezet? Milyen élményeid vannak életed ezen éveiből?

Sokat játszottunk együtt testvéreimmel, nagyon sok időt töltöttünk kint: fára másztunk, bunkert építettünk és csak sötétedéskor mentünk haza. Gyülekezetbe, a Budafoki Baptista Gyülekezetbe is nagyon szerettem járni kisgyerekkoromtól kezdve, kivéve vasárnap délutánonként, mert akkor éppen izgalmas mesék mentek a TV-ben. Azok jobban izgattak addig, amíg meg nem tértem. Tizenegy évesen adtam át életemet Krisztusnak. Hamar aktív tag lettem. Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtem a gyerekszolgálatban tevékenykedni. Először mint segítő, aztán mint tanító. Mivel szinte egy kertünk volt/van a gyülekezettel és nem a leülök és ott maradok típus voltam/vagyok, szinte minden rendezvényen ott voltam. Szívesen mentem takarítani, imacsoportban, énekkarban is részt vettem. Házicsoportok is jól működtek, egy időben vezettem is az egyiket. Tini- és fiatal éveim így teltek, aktívan az Úr szolgálatában.

– Volt-e gyülekezetváltásod az évek során?

Huszonnégy évesen kimentem tíz hónapra Angliába. Ott is találtam egy gyülekezetet, szerető és támogató testvéreket. Isten feltétel nélküli szeretetét ott tapasztaltam meg leginkább. Onnan Isten gyülekezetplántálásba szólított Petőfibányára, ahol a gyermekmunka vezetője voltam évekig. Csodákat és új életek születését éltük meg. Nagyon szerettem misszionáriusként Istennek szolgálva ott élni. Ott kötöttem házasságot. Sajnos nem sokkal házasságkötésünk után onnan eljöttünk, felköltöztünk Budapestre. 2010-ben elkezdtünk járni az Érdligeti Biblia Közösségbe. Áldott évek voltak. Aztán onnan elment szeretett lelkipásztorunk, amit mi is nehezen éltünk meg. Emellett elkezdődött a Covid-időszak. Mély barátságokat ápoltunk házaspárokkal, akikkel egy házicsoportba jártunk. Mai napig tartjuk velük a kapcsolatot, de szinte mindannyian más-más helyekre távoztunk. Mi is kerestük a helyünket: a lányommal Budafokra jártunk le egy időben. Most itt vagyunk.

– Kérlek, beszélj arról, hogy hogyan vezetett Isten ide, a mi gyülekezetünkbe? Miből érezted, hogy itt kell tagnak lenned? Úgy érzed, hogy megtaláltad a helyed, a neked való feladatot?

Kerestük a helyünket: én se éreztem igazán otthon magam akkor Budafokon és lányom se érezte jól magát a bibliaórákon.

Végül Hunyadyné Gulyás Kinga és Sonkoly Tamás invitálására eljöttünk tavaly gyerektáborba, ahol Rebus nagyon jól érezte magát, így vasárnaponként is elkezdtünk járni. Minden alkalommal szólt hozzám Isten vagy a dicsőítéseken vagy Kotán Béla lelkipásztor vagy más testvéreken keresztül, és Rebus is szívesen jár, így úgy láttam, ez a mi lelki otthonunk most. Feladataimat, szolgálataimat és hozzá való energiáimat még keresem. Egyelőre a gyerekszolgálatba kapcsolódtam be, meglátjuk hogyan tovább. Igyekszem Isten szavát meghallani.

– Hogyan alakultak iskolás éveid? Milyen munkahelyeid voltak/vannak?

Iskolás éveim hamar elrepültek J. A szépre-jóra emlékszem leginkább. Nagyon jó, hiteles alsós tanítóm volt, ő tanított meg a természet szeretetére és indított el tanítói pályámon. Gimnázium után nem volt kérdés számomra hogy a Tanítóképzőt végezzem el. Egy évig napköziztem egy keresztény iskolában, majd a nyelvtanulás miatt kimentem Angliába au-pair-kedni. Onnan, ahogy már említettem, vidékre költöztem és gyermek-misszionáriusnak „álltam”. A Palánta égisze alatt sok iskolába és óvodába jártam be bibliaórákat tartani, később az ottani gyülekezetplántáló csapattal vihettük el az evangéliumot több ezer gyereknek bábdarabokon és pantomimen keresztül. Budapestre visszaköltözve tíz évig Budafokon napköziztem, 2019-től az Újbudai Bocskai Általános Iskolában vagyok tanító (Sonkoly Patrik egyik tanító nénije is voltam J).

– Hogyan kerültél közel Istenhez? Hogyan történt megtérésed, milyen út vezetett a Megváltóval való találkozásodhoz? Hol és ki által történt a bemerítésed?

A családban szüleimet boldognak láttam. Rendszeresen olvastunk Bibliát, beszéltek Istenről, imádkoztunk. Ezt a boldogságot hamar összekötöttem a fejemben azzal, hogy ők hívők. Hívők, ismerik személyesen Istent, tehát boldogok. Én is az akartam lenni. Emellett féltem a pokoltól. Nem akartam oda kerülni. Nekem nem volt kérdés soha hogy Isten tényleg létezik-e, szeret-e, van-e Mennyország. Ezeket egyszerűen elhittem. A kérdés az volt számomra, hogy hogyan tudom átadni igazán az életemet Jézusnak? Az hogy kimondom szavakkal, hogy hiszek, azt éreztem nem elég…, aztán az egyik evangélizáción valami megmozdult bennem… Nem tudom miről volt szó pontosan, hisz gyerekfejjel sose értettem hogyan tudnak olyan áhítatos képpel akár több órán át is figyelni a felnőttek, és bizony sokszor nem is értettem semmit, de most Isten Lelke megérintett. Rájöttem, hogy bűnös vagyok. Nem azért mert minden ember az, és nem is azért, mert azt mondja valaki nekem, hanem mert én, Janka engedetlenkedem olykor a szüleimnek, veszekszem a testvéremmel, elloptam egy radírt, mert megtetszett stb. És ez nem tetszik Istennek. És ez akkor nagyon fájt. Bocsánatot kértem, szívből! Ezután vártam az alagsorban egy bibliaköri tanítóra, akivel arról beszélgettünk hetek óta, hogy mi tart vissza attól, hogy átadjam az életemet. Ahogy vártam, a folyosón kimondtam Istennek, hogy bocsásson meg, mert nagyon fáj az, amiket tettem. Az Ő gyermeke akarok lenni. Igazán, szívből! És ekkor mintha egy kő esett volna le a szívemről. Megkönnyebbültem. Sírva kérdeztem Istent: „Akkor ez most azt jelenti, hogy megbocsátottál? Örök életem van?” Életemben akkor egyszer Isten emberi hangon válaszolt: Igen! Óriási élmény volt. Két hónappal később Kulcsár Tibor merített be, tizen-egy éves koromban.

– Tudjuk, hogy kis családod jelenleg két főből áll: belőled és kislányodból. Kérlek, beszélj arról, hogyan alakította Isten, és te a családi életedet? Milyen az élet egyedülálló szülőként, milyen kihívásokkal kell megküzdened? Van-e segítséged?

Volt férjemmel 2007-ben házasodtam össze. Hittem, vagy csak akartam hinni, hogy ez Isten akarata. Sajnos egy idő után azt láttam, hogy ha nem változtatunk berögzült rossz szokásainkon, játszmáinkon, akkor nem tudjuk betölteni szerepeinket és úgy élni meg a házasságunkat, ahogy azt Isten jónak látja. 2014-ben elkezdtünk egy lelkigondozói-tanfolyamot saját épülésünkre is, és ráadásul 2015-ben született meg Rebus, akit örökbefogadhattunk. Isten csodájának, házasságunkra nézve megelőlegezett bizalmának tekintettem. Jellembeli változás viszont nem következett be, rossz szokásainkhoz hamar visszatértünk. Nagyon sokat dolgoztam magamon, Isten sok mindenre rávilágított életemben, elkezdtem változni, sokat vajúdtam, vajon egy keresztény elválhat-e. Amikor már apukám szájából – aki azt tanította, nincs válás – és a szószékről is elhangzott, hogy van olyan helyzet, amikor nem hogy lehet, hanem szükséges, számomra egyértelművé vált: bármennyire fájó és szaggató, itt most ez a megoldás.

Nem egyszerű egyedülálló anyaként élni, de jobb, mint mérgező/bántalmazó házasságban. Szüleim sokat segítenek. Kihívás leginkább számomra az, hogy találjak magamnak „énidőt”. Leginkább úgy tudok feltöltődni, ha egyedül vagyok órákat vagy akár napokat, illetve ha mély beszélgetéseket tudok folytatni Istenről, érzelmekről, a mindennapok megéléseiről.

– Kérlek, hogy beszélj életed kiemelkedő próbáiról, arról, hogy hogyan és milyen élethelyzetek által tanított Isten eddigi hívő életedben? Hogyan formálta jellemedet?

Nagyon sok ilyen van. Órákat tudnék erről beszélni. Egyik mélység az én életemben az volt, ami manapság sok nő életében: nem estem teherbe. Mindig is sok gyereket szerettem volna. Házasságkötésemkor is arról beszéltünk még, hogy két-három gyereket szülök, aztán két-három gyereket örökbe fogadunk majd. Aztán eltelt egy év, kettő, öt és semmi. A kivizsgálások után azt mondták nekünk, hogy kb. 8% esély van arra, hogy megfoganjon. Próbálkoztunk gyógyszerrel is, de a testünk nem bírta. Végül meg kellett élni, hogy bizony ezt el kell engednünk. Minden áron azért nem. El kellett gyászolnom a meg se fogant gyermekünket. Eleinte nehéz volt. Mindenhol csak terhes nőket láttam és arra gondoltam, mit csinálhatok rosszul, hogy nekem nem jut ilyen áldás. Aztán szép lassan le tudtam tenni Isten kezébe, el tudtam fogadni, hogy ez nem a mi utunk. Istennek más terve van. Fontos volt, hogy a gyászidőszak lezáruljon.

Utána tiszta szívvel tudtam részt venni örökbefogadói tanfolyamon. Mindenkinek ajánlanám, hogy végezze el. Annak is, aki nem akar örökbe fogadni. Nagyon sokat tanultam, tanított Isten az elfogadás és őszinteség fontosságáról. Jó volt már úgy ott lenni, hogy tudtam, akit kapunk ő a mi gyerekünk. Nem a meg nem született helyett valaki, aki mondjuk, boldoggá tesz, hanem ő az, akit Isten valóban a mi családunknak szán. Aki anyukájának engem szán Isten. A másik, amin végig mentem az a kérdés, hogy vajon tudnék-e anyukája lenni roma származású gyermeknek. Isten előtt egyformák vagyunk. De be kellett vallanom, hogy vannak fenntartásaim. Aztán Isten dolgozott a szívemen és pár hónap múlva már nem az volt a kérdés, hogy el tudnám-e fogadni, hanem hogy vajon én alkalmas vagyok-e anyának. Újra és újra biztatott Isten arra, hogy higgyem el: az Ő tervei a legjobbak! Ő úgy szeret, ahogy vagyok! Én is úgy fogom szeretni gyermekem, ahogy van. És alkalmasságom szintén tőle jön! Amikor Rebus létezésének híre megérkezett, először azt mondták: roma fiú. Ekkor már el tudtam fogadni őt is és az anyukáját is, hisz úgy imádkoztunk érte és úgy gondoltuk, ő a mi gyerekünk. A szeretet pedig ilyen: mindenestől elfogad. Hálát adok vérszerinti anyukájának is, hogy őt szerető családban akarta tudni és kész volt „átadni neveltetését, életét a kezünkbe”. Hálás vagyok Istennek is, hogy bármennyire is nem vagyunk tökéletes szülők, Ő mégis a mi családunkba helyezte. Sokat tanulok Rebuson keresztül is: milyen a gyermeki hit és bizalom, ami jó, ha Isten iránt is megvan életünkben.

–Van-e kedves igéd, éneked, és miért az?

Nagyon sokáig a Kol 3,2 volt: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!”. Ez segített, segít, hogy a fókuszt hova tegyem. Erre az évre kértem és kaptam igét, ami a következő: „Tekintetemet a hegyekre emelem, honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki a hegyet és a földet alkotta…” (Zsolt 121:1,2a)

Ének: Lauren Daigle: You Say I am loved (Azt mondod, szeretsz). Hajlamos vagyok alábecsülni magam, sokszor segít helyére pofozni gondolataimat: „Isten mondja, hogy szeretett/szeretve vagyok, ha nem is érzem… erős vagyok, ha gyengének is hiszem magam…” Hisz Isten alkotott, az Ő képmására, hogyan is lehetne ez másképp!

–Milyen terveid vannak?

Megerősödni Krisztusban, és látni hogyan és merre tovább. Egy kicsit úgy érzem magam, mint aki épp a pusztában halad előre. Kánaán földje még várat magára, és ami most van az egy oázis, ahol megerősödhetek, hogy továbbmenjek. Még nem tiszta, pontosan merre.

– Eddigi hívő életed során mit tanultál, mit tapasztaltál arról, hogy milyen az Isten szerinti gyülekezet?

Elfogadó. Feltétel nélküli szeretettel bíró. Nyitott. Isten- és nem emberközpontú. Olyan, ahova bárki bemehet és otthon érzi magát. Ahol megfelelő empátiával készek helyreigazítani, vezetni a másikat. Ahol számíthatunk egymásra. Ahol valóban Isten Szavát, a Bibliát tanítják.

– Köszönöm kedves soraidat, és ezzel a két igével kívánom Isten áldását további életedre:

„Az ÚR pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” (2Móz 13,21-22)

„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12)

Ádány Judit