Fél évszázada avatta fel a gyülekezet azt a bemerítőmedencét, ami ma is várja, hogy minél többször legyen tele vízzel, és rendeltetésének megfelelően tudjon működni, ne csak dísz legyen a szószék mögött. Ez szép kerek szám, ezért kezdeményezte Bodáné Ibolya, hogy emlékezzünk meg róla. És milyen jó, hogy megtehettük!

Én is a bizonyságtételre felkért testvérek között voltam, de sajnos, nem lehettem most ott személyesen, amit így utólag kicsit bánok, mert az internetes közvetítésen én is követtem az istentiszteletet, és nagyon jó volt hallgatni testvéreim megemlékező beszédeit, és azt, hogy most is úgy döntenének, hogy követik az Urat. Épp ezért gondoltam, hogy itt, az én történetemmel is árnyalom a képet :)

Nagyon érdekes és küzdelmes volt számomra a bemerítésem előtti időszak, igazi vajúdás volt, míg végül Isten segített meghozni a döntést, miközben az akkori házicsoportomból ketten – Gebry Zsuzsa és Sonkoly Ági – már jelentkeztek bemerítkezni. Nagyné Évi kérdésekkel segített visszaemlékezni, és rájöttem, hogy igen vegyes emlékeim vannak abból az időből. Miközben addig se, és azóta sem éltem át akkora örömöt, mint azon a bizonyos harmincegy évvel ezelőtti november 12-én, az elköteleződésem estéjén, utána próbára is tétettem. Az elöljárósági meghallgatástól nagyon féltem, és Szakács bácsi nem is javasolta elfogadni a felvételi kérelmemet, de a többiek megszavazták. Hála nekik, mert úgy gondolom, ez nagy törés lett volna akkor nekem. Majd a gyülekezeti meghallgatásom is izgalmasra sikeredett… Ezután maga az ünnepség igazi örömünnep volt, minden rendben és ékesen történt, és sikerült a vízbemerítést is egy kisebb köhögéssel megúsznom, miközben irtózom attól, ha víz megy az orromba, és a fejem a víz alá kerül. Igen, ez is hozzátartozott, nem hallgathatjuk el, ez a valóság.

Mert a nagy Istenélmény nem ott történik az emberrel, hanem a döntésnél, és azokkal, akik szerettek, és már nagyon várták – velem együtt – ezt a döntést. Az ünnep annak a bátorsága, hogy kiállsz, és elmondod, hogy miért merítkezel be, vállalod a hited, megvallod azt, hogy személyes találkozásod volt Istennel, és ezzel együtt vallást teszel Róla, aki az egy, mindenható és igaz Isten. Nem érdekből (ahogy egyesek gondolták, hogy férjhez tudjak menni), hanem meggyőződésből, mert az örök életed a tét, amit senki más nem tud megadni, csakis Isten. És utána kezdődik a kalandtúra: hegyre föl, völgybe le, fennsíkon haladva, miközben Isten segít megőrizni a hited, a lelkesedésed, a bizonyságod, a szereteted, a kitartásod, segít engedelmeskedni, ad melléd társakat, érted imádkozókat, olyanokat, akiknek te segíthetsz, felismerteti veled a szellemi és lelki ajándékaidat, segít ezek hasznosításában, meggyógyít (vagy sem) a betegségeidből, alkalmakat készít neked a hited megvallására, a hétköznapokban való megélésére – elsősorban feleségként és szülőként folyamatosan.

A bemerítés fontossága szerintem olyan, mint az úrvacsoráé: emlékeztet az áldozatra, amibe az új életed került, és arra a szövetségkötésre, amire Erika és Peti hivatkoztak az ünnepségen. Önvizsgálatra, bűnvallásra, bocsánatkérésre késztet. Az elköteleződésedre emlékeztet, amit nem szeghetsz meg, nem kerülheted ki következmények nélkül, és ami a legnagyobb ajándékot adja neked: az öröklétet Istennel. Mert érdekes módon azt is átéltem, amiről Marika beszélt, a poklot, amikor úgy éreztem már hívő (!) életem során, hogy Isten nincs velem, magamra hagyott, nincs remény. Ez az igazi pokoli érzés. Ez is a valóság.

A bemerítési igém, amit Kulcsár Tibitől kaptam, aki később a sógorom lett, ez volt: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje. Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is. (1Jn 1,8-2,2)

Érdekes, hogy ezt az igét kaptam akkor, mert Tibi semmit sem tudott azokról a vívódásaimról, hogy a megtérésemkor történt bocsánatkérést tényleg elfogadta-e Isten, és azok, akiket megbántottam valamivel?!

Igaz, már csak nyomokban emlékszem arra, hogy milyen voltam, miről gondolkoztam, mi foglalkoztatott leginkább azelőtt, hogy hívő lettem, de a mai napig tudom, és nem felejtem, hogy honnan jöttem. Hát, ilyen hatással volt és van az én életemre az a harmincegy évvel ezelőtti döntés, a bemerítés, és az, hogy Isten nem engedte el a kezem azóta sem, még ha néha ezt is éreztem.

Bár a bemerítés nem üdvösségfeltétel (a hit az, az feltétlenül az), de mégis az Isten melletti kiállásunk első mérföldköve, itt kezdődik a hitvalló élet. Épp ezért gondolom úgy, hogy a bemerítkezés nem lehetőség, hanem kötelesség! „Aki hisz, és bemerítkezik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16)

Az alábbiakban azt a megemlékezést olvashatják a testvérek, amit az ünnepi megemlékezésre írt Nagy János testvérünk. Ennek inspirálására vettem elő a születésnapos listámat, és az én számolásom szerint a mostani 108 gyülekezeti tag közül (akiknek egy része jó ideje nem jár a gyülekezetbe), 49-en vagyunk, akik itt, Budán merítkeztünk be, azaz a tagság 45%-a. Ez nem is rossz arány. Mert, ahogy lentebb olvashatjuk, az itt bemerítkező és budai taggá lett 197 fő (az összes 410-főből) az 50 évhez képest nagyon kevés… Tudom, sokan nem szeretik a statisztikákat, mégis érdemes néha rájuk pillantani, mert ez a szám sajnos azt bizonyítja, hogy a környezetünk felé nem evangélizálunk jól és elegendően. 2016-ban, amikor a szakdolgozatomat a gyülekezetünk történetéből írtam, az akkori 143 fős gyülekezeti tagságból összesen 5 (!) fő volt az, aki vegytisztán a világból tért meg, ez 3,49%-a volt akkor a gyülekezetnek. Borzasztóan kevés, szinte pironkodni való…

A szép emlékek felidézése mellett egy ilyen jubileum szembesít bennünket a hiányosságainkkal is, hiába mondjuk, hogy millió dolog juttatta ide a gyülekezetet, a „Történtek hibák, de nem én tehetek róluk” (az önigazolás lélektana, Elliot Aronson és Carol Tavris könyve) csak önámítás. Mi tehetünk róla. Hogy hogyan? Na, ez is megérne egy misét! Fókuszáljunk erre J!

Ádány Judit

EMLÉKBESZÉD – a budai baptista imaház bemerítőmedencéjének 50 éves jubileumára

Kedves Testvérek! Kedves Gyülekezet!

Ma délelőtt szerény keretek között Mennyei Atyánk iránti hálával emlékezünk meg arról, hogy a Budai Baptista Gyülekezet 50 évvel ezelőtt, 1972. november 19-én avatta fel történetének első saját bemerítőmedencéjét. Az ünnepi istentiszteleten Mészáros Kálmán pécsi lelkipásztor, országos alelnök testvér hirdette az igét és végezte az alámerítés szolgálatát. A hét fehérruhás közül ketten – Fekete Mária (ma: Ádány Ferencné) és Bódi Ágnes (aki azóta elhunyt) – a Budai Baptista Gyülekezet tagjai lettek; négyen (Orbán Bertalan és felesége, Bor Györgyné és özv. Nagy Sándorné) az Érdligeti Baptista Gyülekezetet erősítették, egy testvérnő, Dul Sándorné pedig a Bp. József u-i gyülekezet tagja lett. A bemerített testvérekre dr. Szakács Imre és Mészáros Kálmán lelkipásztorok, Reviczky Mátyás nyug. lelkipásztor, Bodó Sándor és Kmety Ottó presbiter testvérek kérték a Szentlélek kiáradását.

Rövid történelmi kitekintés

A keresztyének keresztelkedése eredetileg teljes víz alá merítéssel történt. Ezt látjuk a Bibliában (lásd a szerecsen komornyik esetét, valamint az első gyülekezetek életét), és a sokszor üldözött evangéliumi mozgalmak (pl. anabaptisták, újkori baptisták stb.) következetes gyakorlatában mind a mai napig.

A keresztyénség első századaiban bárhol, ahol volt elegendő víz – folyókban, a tengerben vagy magánfürdőkben –, végeztek teljes bemerítést. Ahogy nőtt a megtérők száma, a római világban mindenfelé baptisztériumokat építettek, Dalmáciától Palesztináig és Görögországtól Egyiptomig. Az eddig feltárt legrégebbi baptisztériumok egyike Szíriában található az Eufrátesz partján, és körülbelül Kr. u. 230-ból származik.

Nos, a csaknem 1800 éves szíriai baptisztériumhoz korban alig mérhető a mi ötven éves bemerítőmedencénk története, nekünk mégis nagyon kedves, mert sok csodálatos megtérési élmény kapcsolódik hozzá, hiszen minden egyes lélek hullámsírba merülése kiábrázolja az újjászületés két mozzanatát: a víz alá merülés a bűnnek való meghalást, és a vízből való felemelkedés a Krisztussal együtt való feltámadást az új életre.

A bemerítőmedence építésének rövid áttekintését kezdjük az imaház átadásánál. Amikor 1965. november 16-án a kápolna megnyitásának ünnepi istentisztelete után adott fogadáson dr. John David Hughey (1914–1984), az Amerikai Déli Baptista Szövetség európai és közel-keleti megbízottja az akkori egyházelnökség (Kovács Imre, Oláh Lajos és Herjeczki András) jelenlétében ezt mondta: „Az Amerikai Déli Baptista Szövetség képviseletében sok imaház építésében működhettem közre a különböző országokban. Azonban ennek a háznak a felépítését úgy tekintem, mint eddigi szolgálatom csúcspontját. A Budai Baptista Gyülekezeten keresztül a szívemhez nőttek a magyar baptista testvérek.”

Három évvel később, 1968-ban előtérbe került az eredetileg tervben szereplő bemerítőmedence építésének megvalósítása is. A Déli Baptista Szövetség erre a célra – mint a kápolnához tartozó projektre – jelentős összeget ajánlott fel. Ez az összeg a nemzetközi valutaválság közepette az építési költség több mint felét fedezte. Készült egy terv a szószék előtt létesítendő medencére, de miután az imaház alatt található a gondnoklakás, a medence annyira besüllyedt volna a gondnoklakásba, hogy a tervezőmérnök javasolta, halasszuk egy későbbi időpontra a baptisztérium megépítését más szerkezeti megoldással. Az Elöljáróság kérésére Csobaji Béla építészmérnök el is készítette a medencének az épülethez toldalékként megépíthető tervét. Sok probléma késleltette az építés megkezdését, s a legfőbb baj az volt, hogy az építésre tartalékolt valuta értéke csökkent, míg az építőanyagok ára jelentősen emelkedett! (Ha ma építkeznénk, ugyanerről kellene beszámolnunk!).

1971. június 30-án a Bp. XI. ker. Tanács Építési osztálya megadta az engedélyt. Hozzáláthattunk a bemerítőmedence építéséhez úgy, hogy a kápolna szószéke mögötti részhez az I. emelet magasságában két vasbeton lábra felépíthettük a medencét és a hozzátartozó öltözőket illetve szertárt.

1972. március 24-én kezdődtek a munkálatok, amelynek vasbeton-szerelési részét illetve előbb az alapozást a gyülekezet tagjai áldozatos munkával végezték el. A munkálatok még az év novemberében befejeződtek. – Vannak-e még közöttünk testvérek, akik a bemerítőmedence építési munkálataiból kivették a részüket?(Polányi Károly és dr. Novák Péter testvérek jelentkeztek!) És ahogy már korábban említettem, az első ünnepélyes bemerítésre 1972. november 19-én került sor.

Az elmúlt hetekben igyekeztem felmérni, hogy az eltelt 50 esztendő alatt hozzávetőleg hány bemerítés történt, hány fehérruhás pecsételte meg Krisztusba vetett hitét, és kik végezték az alámerítés szolgálatát. A kapott adatok nagyon beszédesek, időnként meglepőek.

Kezdjük a bemerítési istentiszteletek számával: a Bemerítési anyakönyv tanúsága szerint 70 ünnepélyes alkalomra került sor. Hozzá kell tenni, hogy néhány bemerítés, amit a Szüret utcai Adventista Gyülekezet, a Mahanaim Gyülekezet vagy a Solymári gyülekezet tartott imaházunkban, nem lett feljegyezve.

A fél évszázad alatt ezen a helyen 410-en követték Jézus Krisztus példáját az alámerítésben. Hogy ez a szám sok vagy kevés, ennek megítélése vérmérséklet kérdése. A legtöbben valószínűleg azt mondanák, bárcsak sokkal többen kötelezték volna el magukat Isten mellett. Ezt a 410-es számot felbontva tovább árnyalódik a kép. Ugyanis ha azt vizsgáljuk, hogy ebből mennyien lettek a budai gyülekezet tagjai, akkor azt látjuk, hogy 197-en, ami kevesebb, mint 50%.

Vajon honnan érkezett a bemerítkezők másik fele? A válasz: a Budai Eklézsia 153 tagja a mi imaházunkban vette fel a hitvalló keresztséget 1977–1993 között dr. Sréter Ferenc, Nánási Csaba és Farkas József lelkipásztorok által. A jobb érthetőség kedvéért: dr. Sréter Ferenc (1894–1988) evangélikus lelkész, aki a Budavári Evangélikus Gyülekezetet pásztorolta, a kommunista rendszerrel szembefordulva 1954-ben kivált az egyházból, és 220 hívével szabadegyházi közösséget hozott létre. Felismerte a bemerítés igazságát, és ezt a gyülekezet tagjai is fontosnak tartották, aminek következtében nagylétszámú alámerítéseket tartottak, nemritkán egy évben kétszer-háromszor is.

Akik más baptista gyülekezet tagjai lettek bemerítésük után, ők 34-en voltak. A legtöbbször ez abból adódott, hogy a vendég bemerítő lelkipásztor saját gyülekezete törekvőit elhozta, és a mieinkkel együtt őket is alámerítette.

Végül azokat is megemlítem, akik nem baptista berkekből jöttek bemerítkezni. Ők 27-en voltak. Közülük kiemelem a Budapesti Szabadkeresztyén Gyülekezet ünnepélyét 1981-ben, amikor Mézes László lelkipásztor 19 fehérruhást részesített felnőttkeresztségben.

És 8-an voltak olyanok, akik a csecsemőkeresztelő népegyházakból jöttek, de felismerték a bemerítés igaz-ságát, bizonyságot tettek megtérésükről, majd bemerítésük után visszamentek a maguk egyházába, mert úgy érezték, hogy ott van küldetésük. Főleg a rendszerváltás előtti években 6 református, 1 evangélikus és 1 római katolikus hívő követte Jézus példáját.

Bemerítő lelkipásztorok:

Mészáros Kálmán, Révész László, Háló Gyula, Hargas Gyula, Herjeczki András, Szűcs József, Békefi Pál, Nagy Ferenc, dr. Sréter Ferenc (Budai Eklézsia), Laczkovszki János, Viczián János, Nánási Csaba (Budai Eklézsia), Dr. Nagy József, Mézes László (Bp-i Szabadkeresztyén Gyülekezet), Dobner Béla, Szebeni Olivér, Révész Benjámin, dr. Gerzsenyi László, Asztalos Imre, Marsal János, Papp József, Farkas József (Budai Eklézsia), Balog Miklós, Lukács Gyula, Hányik János, Pátkai Béla, Ifj. Kulcsár Tibor, Lukács Tamás, dr. Almási Tibor, Marton Zsolt, Fábián Sándor és Kotán Béla.

Visszatekintve hálát adunk szabadító Istenünknek az elmúlt ötven év áldásaiért, a fehérruhások csapatáért, akikkel kapcsolatban feltehetjük a kérdést: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek és honnan jöttek?” A válasz: „Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében!” (Jel 7,13–14). Testvérek, könyörögjünk azért, hogy ezen a helyen minél többen üdvre jussanak és csatlakozhassanak a fehérruhások ünnepi seregéhez!

Kolozs Nagy János

Elhangzott Budán, 2022. november 20-án.