Ünnepi hétköznapok vagy hétköznapi ünnepek?

avagy hogy kerül a csizma az asztalra…?

A május 1-jei Munka ünnepéhez mint munkaszüneti naphoz közeledve gyakran viccelődök munkatársaimmal, hogy szép kis dolog a munkát azzal ünnepelni, hogy menekülünk előle! Ahelyett, hogy aznap dupla műszakot húznánk le, munkaszünetet tartunk… Ilyenkor a kollégák őszintén bíznak benne, hogy csak tréfálok. Igazuk van, de pár éve egyszer azt is hozzáfűztem: Miért, karácsonykor, a szeretet ünnepén nem ugyanezt csináljuk? Mintha szünnapot tartanánk a szeretetben…

Elismerem, túlzó a hasonlat, de elérte a hatását, mert jó beszélgetés alakult ki belőle, és bevallom, saját számat is önkritikus mondatoknak kellett elhagyniuk. Sokszor az ünnep lényege vész el a rárakódott rétegek alatt.

De mi egy-egy ünnep lényege? Van egyáltalán értelme külön ünnepeket tartani? Nem kell-e minden nap adventben, karácsonyban, pünkösdben élnem…?

Bár meggyőződésem, hogy az ünnepeket Isten adta nekünk (itt elsősorban nem május 1-re gondolok, hanem sokkal inkább az általa meghatározott vagy inspirált ünnepekre), és helyes azokat megülnünk, hiszem, hogy nem szabad mesterségesen, áthatolhatatlan falakkal elválasztanunk ünnepeinket a szigorú valóságtól. Ha megtennénk is, ez az áthatolhatatlan fal csupán illúzió lenne.

A tavalyi karácsonyunk szomorúan alakult. Minden idilli módon folyt, időben volt fenyőfa (megkönnyítettük a saját dolgunkat, mert előző évben cserepeset vettünk), már csomagoltuk az ajándékokat, sült a bejgli és sikerült finom halászlevet is beszereznem. És akkor a hétköznap betört az ünnepbe, ránk rúgta az adventi díszes bejárati ajtót.

Volt egy alig egyéves sziámi cicánk, bohókás, játszós fajta, barátságos mindenkivel, olyan okos, ügyes, amit macskától még nem láttunk, vándorcirkuszban is felléphetett volna. Szenteste napján délben elütötte egy autó. Még élt, amikor felhoztuk a karjainkban, ott köszöntünk el tőle a kanapén. Egycsapásra szertefoszlott az ünnepi idill, jelentőségét vesztette a készülődés. A fenyőfa kint maradt az udvaron, a halászlé ment a fagyasztóba.

Mit keresett a halál a nappalinkban…?! Még ha joga is lenne rá, miért nem tartja tiszteletben a karácsonyt? Nem ért volna rá pár héttel később…??? Maga az esemény is megrázó volt, de az időzítése egészen sokkoló. Szeretet ünnepe és a halál…

Tudom, van ennél nagyobb tragédia az életben, például sokakat idén is háborúban ér a karácsony, de nekünk ott és akkor ez jelentette a drámát. És bár ez volt az eddigi legszomorúbb karácsonyunk, úgy terelt össze minket, mint még kevés ünnep. Dísztelen volt a lakás, rövidek voltak az imádságaink, elcsuklóak a mondataink. De helyette volt ölelés, vigasztaló szavak, megtalált békesség, tartalommal megtelt szeretet.

Még a hívő ember is nehezen viseli, ha az ünnepi pillanatok és a hétköznap nyers valósága váratlanul összevegyül. Szeretnénk ünnepekkor, vagy akár egy vasárnapi istentiszteleten is egy burok alá húzódni, a rohanó világot pedig kis időre megállítani, mint egy filmet. Mert mit keres egy technikai hiba az istentiszteleten? Hogy-hogy pont vasárnap reggel nem indul az autó? Hogy történhet meg, hogy egy kellemetlen szagú idegen beül mellém az imaházban? Miért engedi meg Isten, hogy egy gyermeke daganatos betegségben szenvedjen…? Mit keres egy hajléktalan család a betlehemi fogadóban…?

Hányszor hagyja el a szánkat a felszólítás: „Legalább az ünnepek alatt ne viselkedj így! Legalább a karácsonyt bírd ki!” Szeretnénk – ha máshogy nem megy, legalább a látszat szintjén – elkülöníteni az idillt a realitástól. Jézus azonban erőt ad a valósággal való szembenézéshez. „Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31-32) Vele nem kell tartanunk attól, hogy egy odaégett bejgli tönkreteszi a családi békét, vagy hogy egy konfliktus belepiszkít a karácsonyi készülődésbe. Vele van nevetés az odaégett ünnepi menü fölött, és van rendezhető konfliktus szenteste is.

Persze senkit sem bátorítok arra, hogy szeretteivel bátran veszekedjen a karácsonyfa alatt, ha az úgy őszinte, vagy, hogy vonjunk vállat saját hibáink ünnepi lelepleződése esetén. Sokkal inkább arra bátorítalak, hogy ha már úgy alakul az ünnep, hogy valami evilági megzavarja az idillt, ha homok kerül a gépezetbe, ne félj kezelni, ne félj foglalkozni vele, ne félj Isten kezébe tenni!

Ehelyett érdemes azon gondolkoznunk, vajon Jézus mit kezdhet egy-egy ilyen nyakatekert helyzettel? Jó, ha meglátjuk: az Úr ittjártakor készséggel kihasználta ezeket az eseteket arra, hogy vagy valami fontos isteni igazságra hívja fel a figyelmet, vagy épp Atyja szeretetét fejezze ki, sugározza tovább. A Lukács 18-ban olvassuk az út szélén kolduló vak történetét. Jézus, szolgálatának ebben a szakaszában már népszerűsége csúcsán volt, ahol megjelent, tömeg gyűlt köré, csüngtek a szavain, ahová ment, követték, élvezték a társaságát. Ünnep volt minden egyes óra, amit vele tölthettek, emelkedett hangulatú, euforikus élmény. Erre meg jön egy nyomorék. Egy „üzemhiba”. Még kiabál is. Hol vannak a biztonságiak…?! Ez de ciki…! Valami ránk rúgja az ajtót, és egycsapásra visszaránt a rögvalóságba. Emlékeztet esendőségünkre, sebezhetőségünkre, bűneikre. Nem jó ez így, takarítsuk el!

De Jézus nem hagyja annyiban, hanem magához kéreti a beteget. Kegyelmet gyakorol, áldást oszt, közösséget vállal az emberrel – akár karácsony van, akár komor hétköznap. Neki nem jelent korlátot a „rögvalóság”, a bűn alatt roskadozó, megátkozott világ hatása, előtte nem szégyen a sebezhetőség. Ő a teremtett világ ura, Őt nem éri meglepetés, nála nincs váratlan helyzet! Amíg ebben a bűn-átokkal terhelt életben élünk, a két világ mindig keveredni fog: a mennyei és a pokoli. Jézussal azonban gond nélkül elmosódhat a határ ünnep és hétköznap között! Egy szürke februári munkanap is lehet örömteli és felemelő! És az idillbe betörő realitás is békében elviselhető Vele. Az ünnepbe is belefér a hétköznap, és a szürke átlag-napba is a szeretet. Sok-sok, igazi szeretet!

Az idei karácsonyod milyen lesz? És a többi 363 napod? Mit engedsz meg Jézusnak, milyenné tegye?

Nagy Péter